A teljes nyugati sajtó miattunk veri a palávert. Ez nekem mindig gyanús. Főleg, mikor olyan hevesen teszi, ahogy most. Azt hiszem, ennek az egész perpatvarnak két szintje van. Egy, ami Európáról szól, egy, ami rólunk. Ami rólunk szól, azt csak mi értjük, akik itt élünk: a sebtiben és szakmaiatlanul meghozott (nem csak) sarkalatos törvényekre gondolok.

Az Alkotmánybíróság haldokló medúzává puhítása, a Jegybank trükkös korlátozása, az adatvédelmi biztos hivatalának kiherélése. Ezekért nekünk kellene az utcára menni, épp ahogy ötvenhatban. De akkor a Nyugat nem segített. Most viszont úgy tűnik, segíteni akar. Na, ezt én – ne haragudjatok meg – de nem veszem be. Akkor sem segített, most miért tenné? Mert szegény magyarok lassan diktatúrába fulladnak? Ugyan! A jóságos Európa képe már a Római Birodalom környékén szertefoszlott. Messziről bűzlik, hogy más érdekek állnak a háttérben. A tét jóval nagyobb.

De nézzük a másik szintet:

Ez a szint Európáról szól. Ahol van egy ország, ami szembemegy a jelenlegi trenddel, vagyis az unió még unióbbá való gyúrásával, vagy ha tetszik: az Európai Egyesült Államok létrehozásával. Egy ilyen trendben elkezdeni a szuverenitásunkért harcolni, s mindig összeakasztani kurucos bajszunkat a központtal… nos, ez minimum nem szerencsés. Orbán a legrosszabbkor húzta ki a gyufát Brüsszelnél. Tombol a válság, az USA lassan nem csak sub rosa, de nyíltan dörzsöli a kezét az euró szétesésére várva, ahogy tisztítgatva, ápolgatva saját kis fontocskáját, csendben ezt teszi az Egyesült Királyság is, az EU meg saját hányásában agonizál.

Ez a játék nem biztos, hogy csak arról szól, hogy Orbán egy falusi betyár nagyratörő (önkényuralmi-jellegű) álmokkal, és alapvetően nem szimpi Merkeléknek, hanem arról, hogy csúnyán beleköphet a levesbe. Mármint a levésbe. Mert lassan az unió léte a tét, és ha minden ország úgy kezd el pattogni, mint Magyarország, akkor szétesik a rendszer.

Az USA meg (és Kína is, ha okos) dörzsölheti tovább dagadó tenyerét.