Itt az ideje, hogy befejezzük végre a gondolatot. A poszt 2. részében népszerűséget hajhásztunk és a mellett törtünk lándzsát, hogy jó sok közpénzt költsünk a képviselőkre és a pártokra. Tehetségünkhöz mérten igyekeztünk meg is magyarázni, hogy miért is lenne jó ez. A 3. és egyben befejező részben a megvalósítás egy-egy lehetősége lesz terítéken.

A képviselők tiszteletdíjának kérdése annyira evidens és annyit beszéltek már róla 21 év alatt. Fura, hogy mégis egy helyben toporgunk, ugye? (Illetve sajnos mégsem, de ez a politikai közhelyek világába vezető ösvény, amit mindenki fúj, aki valaha volt fodrásznál  vagy hallgatta a mellette ülőket a buszon, úgyhogy vissza is fordulunk róla érdemi irányokba.)

A képviselőknek igenis prémium kategóriás tiszteletdíj kell, hogy járjon - és progresszíven: aki többet vállal annak arányosan több. Akinek meg több a költsége, mert az ország másik végéből jár a munkahelyére, azt illesse meg kompenzáció. Természetesen számla ellenében, átláthatóan. Nem értem, miért olyan nehéz ez? Az átláthatóság rengeteg indokolatlan frusztrációt megszűntet - még ha sajnos nem is gyógyír mindenre, lásd később -, a közpénz mértéktelen elfolyását pláne, mert azért a cikinek is van határa legtöbbünknél.

A pártok támogatása is csak elsőre tűnik fogas kérdésnek, de a válasz egyszerű rá - azoknak legalább is, akik tiszta viszonyokat szeretnének. Ha nem azt akarjuk - és miért akarnánk? - hogy a legbefolyásosabb szerveződések csak kevesek érdekeit jelenítsék meg (azokét, akik pénzelik őket) akkor mindannyiunknak kell áldozni arra, hogy megjelenítsék a lehető legszélesebb érdekeket, a miénket.

Ennek legnyilvánvalóbb módja, ha az állami támogatást, a közpénz biztosítását sokszorozzuk meg ilyen-olyan mutatók szerint. De van egy talán még ennél is jobb módszer, amit Lawrence Lessing, a liberális demokráciák szerkezeti hibáinak javító szándékú kritikusa, a szabad kultúra mozgalom egyik úttörője pendített meg. Ő azt javasolja, hogy az állampolgárok adójuk egy  pici részével támogathassák a nekik szimpatikus pártokat, akiknek így végre nem a lobbiérdekek kiszolgálása lenne az út az életben maradáshoz. A transzparencia nem elég, mert önmagában csak annyit érünk el vele, hogy az orrunk előtt zajlik a szabályosság határán még éppen belül lévő boltolás. Hát, részemről megvettem...

Mindezért a pénzért azonban nekünk, az állampolgároknak, mint munkáltatóknak ki kell préselnünk a korrekt ellenszolgáltatást, a megfelelő és tisztességes munkát, - ha magától nem megy. Más helyettünk ezt nem teszi meg. És erre nálunk van a demokrácia legerősebb eszköze: a politikai felelősség érvényesítése. Éljünk vele! Ne higgyük el, hogy a másik csak rosszabb vagy úgysincs változás. Lesz, ha mindenkinek belevésődik a fejébe, hogy nem lehet büntetlenül megtenni mindent és a szemünk közé nevetni, hogy úgyis rám szavaztok ezután is.

Amiből kiindultunk: a demokrácia drága és bizony sokszor korrupt. De a diktatúra  meg fogalmilag korrupt, mert ahol mindent meg lehet tenni a hatalomnak, ott a legkisebb és demokráciában természetes jogot is súlyos pénzért árulják - és ez  ezerszer drágábbá teszi a leglomposabb demokráciánál is. 

Nincs ingyenebéd, de ha áldozunk rá, remek vendéglátásban lesz részünk. És ne hagyjuk, hogy kilopják a hozzávalót!

A poszt 1. részében  megállapítottuk, hogy a demokrácia elég költséges, de roppant értékes jószág, de valami fura okból mégis vízen és száraz kenyéren tartanánk. Ahogy ígértük, ennek a széles körben népszerű gondolatnak kívánunk a poszt 2. részében nekimenni és elkezdeni a szembenézést saját magunk hülyeségével.

Tegyük is a csizmát rögtön az asztalra: a képviselőknek magas tiszteletdíj és a pártoknak tekintélyes juttatás kell, hogy járjon. Közpénz.

Közpénz és nem "állami", mert ez nem valami láthatatlan és félnivaló, felettünk álló lény adománya, hanem a közösség által összetett pénz. A mi (a ti és ez én) pénzünk. Ezt nem lehet elégszer elismételni. Azért kellene a különbséget végre felfogni, hogy a képviselőinket és a pártjainkat igazi és komoly felelősség terhelje. Mert ki merné a más pénzével verni a csalánt, ha tudja, hogy keményen leverik rajta akiknek a zsebét megmetszette?

És azért kell közpénz, hogy a lehető legkevesebben akarják azt magánpénzből kipótolni. Mert lehet a közpénz költése tökéletlen, de ahol magánpénz jelenik meg, ott kizárólag egyes emberek érdeke fog érvényesülni. Ami a gazdasági élet lényege az közös ügyeinkben a legnagyobb bűn.

Mi magunk is jó pénzért akarunk dolgozni (jár nekünk, nem?!). Miért gondoljuk ezt másképp a közélet szereplőinél? Ha valakire rábízzuk a saját pénzünket, attól azt várjuk el, hogy a mi érdekünkben járjon el és ne máséban. Miért engedjük meg hát, hogy a közélet szereplői ne így tegyenek?

Ha a közösség nem látja el anyagiakkal azokat, akiket érdekei képviseletét bízza, súlyosan csalódni fog az eredményben. Csak attól lehet követelni és felelősségre vonni, akinek munkáját eleve "meghitelezzük". Persze mindez csak akkor megy, ha tudatos állampolgárként közügyeinkért ugyanúgy felelősséget érzünk és követelünk, mint saját legszemélyesebb dolgainkban.

Korrupció, pazarlás persze mindig lesz. A tiszta közélet csak megközelíthető, de el nem érhető. De egy viszonylag tiszta közélet és a mai állapotok között világok vannak. És a dolog nem önmagáért való: egy ország lelkiállapotát teljesen leképezi a közéletének minősége. És ki szereti szarul érezni magát az emo-sokon kívül?

Na ezért kell tiszta viszonyokat követelnünk és boldogan megfizetni ennek árát, mert a haszon busás. Ne érjük be kevesebbel, a saját jó közérzetünkről van szó!

Hogy milyen lehetőségek vannak erre, arra a poszt 3. része próbál majd választ adni.

Az "országértékelés" és a parlamenti ülésszak kezdete a belpolitika Operabálja: amilyen agyonlihegett, annyira érdektelen esemény. Mindkét oldalról unalmas és kiszámítható, amiről írni sem érdemes, mert az is ugyanaz lesz. Nem ilyen azonban egy újra és újra előkerülő slágertéma, a képviselői juttatások és a pártok finanszírozása. Ennek megítélésében akkor a nemzet egysége, amilyen a Fidesz ideológusoknak is csak rémálmukban, ezért ezeknek a tabunak érdemes páros lábbal nekiugrani.

A téma újabb etapjai igazán elhozták az időt, hogy kihúzzuk végre a fejünket a homokból és a biztonság kedvéért bele is nézzünk jól tükörbe. Lehet, hogy fájni fog, mert senki sem szereti, ha szembesítik saját gyarlóságával, de a végeredmény mindannyiunk hasznára fog válni. Vágjunk is a közepébe.

Hölgyeim és Uraim! Remélem senkit nem fog sokkolni a tény, hogy a demokrácia és a parlamentarizmus elég drága dolgok. Drágák, de piszokul megérik- ennek taglalásába nem mennék bele, ezt vegyük axiómának. Milliószor jobban megéri, mint az olcsó diktatúra, ami ráadásul csak látszólag az, hisz a parancsuralom fenntartása drágább a legpazarlóbb demokráciánál is. Készpénzben és társadalmi költségben egyaránt...

Olcsó demokrácia fogalmilag nincs. Az a rengeteg pénz pedig arra kell, hogy a demokráciát működtető intézményrendszer ne essen szét. Legyenek működő hivatalok, bennük dolgozó emberek és a hatalomért szabályozott keretek között versengő pártok. Ennek az intézményrendszernek a csúcsán a mindenkori  parlament és a kormány áll, a képviselőkkel és kormányhivatalnokokkal és az egész rendszernek a szívverése a választások.

Az ország polgárainak sorsa múlik ezeken az intézményeken, embereken és  a lényeget adó versengésen - és ebben vagyunk a legképmutatóbbak, ebbe vagyunk hajlamosak a legfukarabbak lenni. Ilyen a néplélek...

Nézzünk magunkba. Ugye?

Óriási hiba, mert pont ezért nem látjuk a fától az erdőt és veszítjük el a figyelmünket a lényeges dolgok iránt.

De erről majd a poszt 2. részében....