A múltkori bejegyzés eljutott a kérdésig, hogy merre tovább? December 30-án ebben már nem lehet passzátszelet izzadni: a blogszférában, véleménycikkekben elhangzott már minden, nem lehet nagyon újat mondani, csak a garast letenni.

Van ugye a két szélsőérték: két kézzel a parlamenti székbe kapaszkodva hangosan nyomi a "nem" gombokat vagy '68-as Párizst varázsolni Budapestből (Magyarországból). Bármennyire szeretnénk is, ha a politika a Parlamentben folyna csak vagy akármennyire vonzódunk is legalább egyszer egy alapos macskakő-hajigáláshoz a középosztályos létbe történő végleges betagozódás előtt, egy európai ország ellenzéki pártja számára  mindkét út járhatatlan. (Ismételjük, ahogy a Jobbik kakukktojás a nem-kormánypárti létben, úgy a parlament - utca koordináta rendszerben is az: isten háta mögötti falvakban csujjogatás ugyanolyan lételemük, mint Freddy Kruegernek a gyerekek félelme).

Miért járhatatlan ez a két út? A Parlamenti lét ma olyan, mint egyedül kiabálni egy süketszobában - ez elég frusztráló, nem kell Freudnak lenni hozzá, hogy lássuk az ellenzéki képviselőkön. A streetfight meg olyan, mint a só: elengedhetetlen, de ha csak az van a levesben, senki nem kér belőle (arról nem is beszélve, hogy könnyű elveszteni az irányítását - pláne, ha rá is segítenek - és nem kívánt eredményekkel szembesülni).

Tehát. A parlamentben bent kell maradni - de nem azért a közkeletű tévedésért, hogy erre kaptak felhatalmazást a választóktól a képviselők. Nem, ők arra kaptak felhatalmazást, hogy a programjukat (horribile dictu: eszméiket) a lehető leghatékonyabban megjelenítsék a politikában, aminek csak egyik - a formális - kerete az Országgyűlés. Elméletileg ez lenne a leghangsúlyosabb helyszíne az ellenzéki politikának, de ma Magyarországon ténylegesen nincs Parlament, annak munkáját a fideszes háttéremberek laptopjaira tették át.

Akkor miért kellene maradni? Ugyanazért: ez is az egyik terepe a politizálásnak és így bejátszandó. Meg hát ez is egy szakma, aminek a fortélyait egy magára valamit is adó és kormányképességet sugallni kívánó pártnak (képviselőnek) el kell sajátítania, azt pedig csak a gyakorlatban lehet. A kérdés csupán a mérték, a belefektetett energia - főképp, ha az korlátos... Az ellenzéki pártok (képviselők) tücskörésztek már annyi időt a Parlament üléstermében és bizottságaiban, terjesztettek már be annyi módosítót feleslegesen, hogy hátradőlhessenek és úgy érezzék, a feltétlenül szükség minimum hozásával sem maradnak le már semmiről - ha meg eksön van, bármikor beugorhatnak egy matolcsyzásra, orbánozásra.
Bár nem népszerű érv, de emellett ne felejtsünk el egy prózai okot sem. A képviselők javadalmazása nagyban függ a parlamenti jelenlétől, illetve bármikor teljesen függővé is tehetik tőle ilyen többséggel. Fizetésmegvonást elvárni igazságtalan és álságos lenne (sok olyan ellenzékéi képviselő van, akiről feltételezem, hogy tényleg ez a jövedelemforrása). És méretes hülyeség is: csak olyan politikustól várható el napi 24 óra közélet, aki megkapja a jogos járandóságát - mint akárki más.

Itt vagytok még...?

Na akkor.... Ha sikerült kimatekozni a minimálisan szükséges parlamenti jelenlétet, a felszabaduló energiákat az ellenzéknek színes-szagos országos utcai megmozdulásokba és a "szabadság kis köreinek" építgetésébe (szervezeti zsargonban: hálózatépítés) kellene fektetnie, amivel meg kell megpróbálnia széttörni az aggasztóan tömbszerűvé vált biztos választói szimpátia-térképet.
Egyik sem egyszerű és magától értetődő - az utcai politizálás különösen nem. Nem vagyok szakértője, csak érzem, hogy elvont eszmékért való értelmiségi nyavalygás nem mozgat meg tömegeket - azokat olyan üzenetekbe kell csomagolni, amit jobban magukévá tudnak tenni az emberek; hogy a szociális demagógia és mindenféle olyan mondás, ami megvalósíthatatlan, lehet, hogy tömegeket hozna, de akkor az egész ellenzék menjen a pokolba, mert ugyanazt folytatja, ami ehhez a kormányzathoz vezetett; hogy beledurrantani a nullás lisztbe nagyon vagány és még több ilyet, ha kell, de Baló György új kocsijának nem szabad kigyulladnia, mert abban a pillanatban elveszett minden...

Aki figyelt, észrevehette, hogy az előző bejegyzésben feltett kérdésre valójában nem válaszoltam. Mert nem tudok válaszolni... Nem lehet tudni, hogy ezt a mutatványt meg tudják vagy merik-e tenni ellenzéki pártjaink és ha igen, melyik. Nem lehet tudni, hogy ha meg is csinálná valaki, és az ellenzék vezetőjévé vagy vezető ellenzékivé válik, megszerzi-e a kritikus tömeget magának és a többieknek a kormányváltásra?
Minden esetre  én ez látnom az egyetlen útnak az ellenzék számára - kezdjenek el járni rajta minél előbb...

Hogy egyedül-e vagy másokkal...? Arról majd legközelebb.

December 23-án az LMP végre Jerry Lee Lewis-ként csapott a ledermedt közélet húrjaiba, de se fel nem égette, se szét nem darabolta a zongorát. Megmutatta, hogy lehet más a rendszerkritika és az utcai politika: nem tévészékház romboló cél, hanem az apátiából felrázó eszköz.

Olyan eszköz, amihez demokrata csak végső eszközként kényszerül (ahogyan azt Kaufer Virág képviselő is nyilatkozta), amikor a Nemzetre Erőltetett Rácsosággyal szembeni felháborodás kifejezésére egyszerűen már nincs más mód.

Az esti tüntetéshez ugyan már szükségszerűen csapódtak elég fura arcok is, de nekik is megvolt a helyük az egyenletben: a Parlamentből elkullogó kormánypárti képviselőkkel a saját bőrükön éreztették, milyen lehetett pár éve MSZP-s képviselőnek lenni.

Az elmúlt év Csipkerózsika álmából Orbán Viktor sikeresen csókolta fel az LMP-t ismét a politikai térképre, ahonnan lassan kezdett eltűnni, mint Trockij a Sztálin fényképekről. Persze ehhez a bölcs kormánypolitikai önmagában kevés lett volna, hisz az egy ökör következetességével halad másfél éve ugyanazon az úton és majd' minden héten megdöntötte közéletünk egy-egy olyan pillérét, amiről még a legbicskanyitogatóbb Gergényi Péter nyilatkozatok után sem hittük, hogy megkérdőjelezhető.

Az LMP végre valahára felismerte, hogy választópolgárokat, mint a csajokat, a rosszfiúk izgatják fel - és végre belerúgott egy nagyot a csirkeól ajtajába, hogy csak úgy röpködtek a tyúkok. Az LMP december 23-án a legmenőbb ellenzéki párt lett - hogy meg tudja-e tartani azt a pozícióját, az majd elválik.

De az sem szabad elfelejteni, hogy a választópolgárok, mint a csajok, a normális élet hihető perspektíváját villantó jófiúkat választják végül - hogy az LMP-be látják-e bele majd ezt, az is elválik.

Kérdés, hogy miként lehet összeegyeztetni ezt a két szerepet és miként lehet megszerezni valakinek az ellenzék ígéretes vezetője vagy önmagában is ígéretes vezető ellenzéki párt pozícióját és ezáltal a történelem lábjegyzetévé tenni a velünk élő cinizmust. Azaz a mostani ellenzék (a Fidesz politikai éléskamrájaként fungáló Jobbikot nem ideértve, az nem opció) tud-e olyan mutatványt, amivel a Fidesz felé lejtő pálya ellenére is hős lovagként üti ki a nyeregből őket legközelebb.

(a tévésorozatokban továbbélő, 19. századi regényközlői hagyományt felélesztve, valójában azért, mert én sem szeretek túl hosszúakat olvasni, meg más dolgom is van, az észt a következő bejegyzésben osztom tovább - kíváncsi vagyok azonban, ti hogyan folytatnátok ezt a bejegyzést: mi a ti követek?)"