A Fidesz új közlekedési törvénye rányomja a halálcsókot a tömegközlekedésre, ha azt elfogadják. A különféle lobbizások nyomására pedig miért ne fogadnák el?

Kivégzés

 A törvény lényege – amellett hogy leépítik a vasúti közlekedést, és kirúgnak egy csomó embert – hogy ki lehet szervezni egyes részeket akár a BKV-ból, akár a MÁV-ból. A pályázatot elnyerő vállalkozónak pedig semmilyen szolgáltatási kötelezettsége nem lesz. Magyarul, lenyúlhatja a bevételt.

Ennek a felállásnak talán nem kell részletezni az eredményét: a pályázatot nyerő (vagy csak valahogy megbízott vállalkozó) megkapja, mondjuk a 7-es buszcsalád üzemeltetési jogát, ami nyereséges. A többi, veszteséges vonal a BKV-nál marad, vagyis tovább nő a BKV vesztesége. Az pedig majdnem biztos, hogy a cég hiányát az adófizetők pénzéből fogják fedezni. Ráadásul a két említett cég anyagi helyzete ismert, mindkettő rendkívül nagy adóssággal rendelkezik, egy ilyen intézkedés akár ki is végezheti őket.

 "Lobbi ügyek kormánya"

 A Fidesz korábban rengeteget papolt arról, hogy nem lett volna szabad annyi mindent privatizálni, mert a cégek csődbementek, mindent szétloptak, stratégiai vállalatok mentek tönkre, kerültek külföldi kézbe (lásd Pécsi Vízművek). Ezzel az intézkedéssel most ők adhatnak ki, ki tudja kinek, egy stratégiai ágazatot.

Ebből is látszik, hogy a Fidesz ugyanolyan, mint az MSZP: mindent eladnak és ezzel tönkretesznek. A privatizációban csak az zavarta őket, hogy nem ők osztogathatták szét az állami vagyont a saját embereiknek. Az elmúlt időszak törvényei alapján (dohány, egészségügy) kiderül, a Fidesz méltatlanná vált a „nemzeti ügyek kormánya” kifejezésre, sokkal találóbb, az „önös ügyek kormánya” kifejezés.

Itt az ideje, hogy befejezzük végre a gondolatot. A poszt 2. részében népszerűséget hajhásztunk és a mellett törtünk lándzsát, hogy jó sok közpénzt költsünk a képviselőkre és a pártokra. Tehetségünkhöz mérten igyekeztünk meg is magyarázni, hogy miért is lenne jó ez. A 3. és egyben befejező részben a megvalósítás egy-egy lehetősége lesz terítéken.

A képviselők tiszteletdíjának kérdése annyira evidens és annyit beszéltek már róla 21 év alatt. Fura, hogy mégis egy helyben toporgunk, ugye? (Illetve sajnos mégsem, de ez a politikai közhelyek világába vezető ösvény, amit mindenki fúj, aki valaha volt fodrásznál  vagy hallgatta a mellette ülőket a buszon, úgyhogy vissza is fordulunk róla érdemi irányokba.)

A képviselőknek igenis prémium kategóriás tiszteletdíj kell, hogy járjon - és progresszíven: aki többet vállal annak arányosan több. Akinek meg több a költsége, mert az ország másik végéből jár a munkahelyére, azt illesse meg kompenzáció. Természetesen számla ellenében, átláthatóan. Nem értem, miért olyan nehéz ez? Az átláthatóság rengeteg indokolatlan frusztrációt megszűntet - még ha sajnos nem is gyógyír mindenre, lásd később -, a közpénz mértéktelen elfolyását pláne, mert azért a cikinek is van határa legtöbbünknél.

A pártok támogatása is csak elsőre tűnik fogas kérdésnek, de a válasz egyszerű rá - azoknak legalább is, akik tiszta viszonyokat szeretnének. Ha nem azt akarjuk - és miért akarnánk? - hogy a legbefolyásosabb szerveződések csak kevesek érdekeit jelenítsék meg (azokét, akik pénzelik őket) akkor mindannyiunknak kell áldozni arra, hogy megjelenítsék a lehető legszélesebb érdekeket, a miénket.

Ennek legnyilvánvalóbb módja, ha az állami támogatást, a közpénz biztosítását sokszorozzuk meg ilyen-olyan mutatók szerint. De van egy talán még ennél is jobb módszer, amit Lawrence Lessing, a liberális demokráciák szerkezeti hibáinak javító szándékú kritikusa, a szabad kultúra mozgalom egyik úttörője pendített meg. Ő azt javasolja, hogy az állampolgárok adójuk egy  pici részével támogathassák a nekik szimpatikus pártokat, akiknek így végre nem a lobbiérdekek kiszolgálása lenne az út az életben maradáshoz. A transzparencia nem elég, mert önmagában csak annyit érünk el vele, hogy az orrunk előtt zajlik a szabályosság határán még éppen belül lévő boltolás. Hát, részemről megvettem...

Mindezért a pénzért azonban nekünk, az állampolgároknak, mint munkáltatóknak ki kell préselnünk a korrekt ellenszolgáltatást, a megfelelő és tisztességes munkát, - ha magától nem megy. Más helyettünk ezt nem teszi meg. És erre nálunk van a demokrácia legerősebb eszköze: a politikai felelősség érvényesítése. Éljünk vele! Ne higgyük el, hogy a másik csak rosszabb vagy úgysincs változás. Lesz, ha mindenkinek belevésődik a fejébe, hogy nem lehet büntetlenül megtenni mindent és a szemünk közé nevetni, hogy úgyis rám szavaztok ezután is.

Amiből kiindultunk: a demokrácia drága és bizony sokszor korrupt. De a diktatúra  meg fogalmilag korrupt, mert ahol mindent meg lehet tenni a hatalomnak, ott a legkisebb és demokráciában természetes jogot is súlyos pénzért árulják - és ez  ezerszer drágábbá teszi a leglomposabb demokráciánál is. 

Nincs ingyenebéd, de ha áldozunk rá, remek vendéglátásban lesz részünk. És ne hagyjuk, hogy kilopják a hozzávalót!