A 2000-s években eléggé közönyössé váltam az olimpia iránt. Semmiféle kézzelfogható okom, moralizálás (szimpla pénzgyártó gépezet), depresszió, időhiány, ilyenek nem volt erre, egyszerűen úgy voltam vele, mint a stranddal, meg a a nagyinál nyaralással szoktak az emberek: gyermekként elképzelhetetlen a nyár egyetlen napja is nélküle, aztán egyszer csak, egyik napról a másikra elmúlik a vágy, az ember életét más tölti be.

Nos, ez az érzés mára totális közönnyé fokozódott, de erre már leltem magyarázatot (ürügyet?): azt a feltételezést, hogy a kínai sportrabszolgákba számolatlanul öntött technológia, anyag és pénz által támasztott versennyel lehetetlen felvenni az iramot, így elég egysíkú lesz a mezőny a legtöbb sportágban; a magyar sport meg amúgy is permanens anyagi és erkölcs válságban van, sok nem várható tőle. (Ez van, az olimpiát a  tudat feletti és alatti nacionalista érzelmek teszik vonzóvá, ha egyáltalán.)

A megnyitó napján úgy éreztem világok választanak el azoktól, akik várják és végigülik a "belesűrítjük és a világ arcába toljuk 2 órában, amiről azt akarjuk, hogy rólunk gondolják" tobzódást - csak itt és csak most ingyen királynővel -, ami nekem az eurovíziós dalfesztivál (még ez a név is.....!) magasságait idézi, igaz, még vállalható formában - akkor is, ha nekem éppen nem ízlésem.

Az olimpiával kapcsolatban intaktnak gondolt - és messze nem örömmel nyugtázott, csak tényként elfogadott - univerzumomban azonban itt megjelent az első repedés. Hallottam, hogy Rowan Atkinsonnak is volt egy magánszáma, amit nem tudott nem érdekleni, úgyhogy megnéztem. Remek ötlet, közepes kivitelezés, egyszer megnézhető.

A megkezdett lejtőn azonban simán meg tudtam állni, miután megdőlt az a hitem, hogy az olimpia egy fesztivál, ahol az első napokon csak a felvezetés, az első fordulók vannak és érmeket csak a közepétől osztanak, megdőlt. Igen, nekem csak most esett le, hogy itt már az első napokon ömlenek az érmek és van sportoló, akinek itt véget ér az egész, sőt a megnyitón sem vehet részt mindenki, mert akkor nem tud indulni másnap reggel a számában...

No mindegy, a híreket és eredményeket - már csak a fent teóriáim vizsgálata miatt is - követni kezdtem és megnyugvással láttam, hogy legfeljebb is csak félig volt igazam. A kínaiak bár erős versenyt támasztanak és az éremtábla dobogós helyére kerültek, nem tudták leuralni a játékokat. A magyarok meg meglepően sok aranyat hoztak eddig és a pontversenyben a nemzetek első negyedében vannak - amit bevallom, jó volt látni. (Bár ez nekem továbbra sem rendszerszintű eredménynek tűnik, hanem éppen annak ellenére létrejött sikereknek, amiket inkább az edzők és sportolók személyes tulajdonságai táplálnak és ez elég törékeny alap. Feltűnő pl az ezüstök és bronzok kis száma az arany ellenében, azaz vagy kiugró teljesítményt nyújt a magyar sportoló vagy - olimpiai szinten - gyengécskét.)

Még tart. Csodálom a nézőit. Jó lehet, hogy így át tudjátok magatokat adni neki. Nektek van igazatok.