Eredetileg nem akartunk Schmitt Pálról írni, mert úgyis minden blog és online hírportál ezt ontja, mi meg törekszünk nem azt csinálni, amit más, akkor sem, ha egyetértünk vele, meg túl gőgösek is vagyunk ahhoz, hogy túl magas labdákat csapdossunk.

De mivel a disszertációs simli az autóbalesetessel ellentétben valamiért tartósan a média címlapjain van, illetve ott van tartva (nyelvszépészektől bocsánatot kérek), nem mehetünk el tovább Schmitt Pál mellett. Igen, mellette és nem az ügye mellett - annyira azért nem állunk be a kórusba.

Nem értem miért van ott a köztársasági elnök székében ez az ember? Azt természetesen értem, hogy miért kellett az udvari bolondnak és a királynak posztot cserélnie (erre szót is kár vesztegetni), de azt nem, hogy Schmitt Pál miért vállalta a trónusra ültetett félkegyelmű szerepét...?

Megvolt neki minden: sportsikerek, karrier, tisztelet - állampárti múltja, esetleges priuszai a kutyát nem érdekelték, mérsékelt szellemi képességeiből a közvélemény semmit sem érzékelt. Emlékszem valamikor a '90-es években láttam vele egy riportot és azt mondtam valakinek tini fejjel: ez az ember europér, belőle el tudnék képzelni köztársasági elnököt - nem hittem volna, hogy ez a gondolat horror paródiaként fog megvalósulni...

Schmitt Pál Ikaroszként elfelejtette korlátait és hagyta, hogy hülyét csináljanak belőle - óvatlanul kiment a napra és a vajat már a köldökéből is kapargathatja. Megérdemli, egy percig sem sajnálom. Erkölcsi bukása totális, közjogi aláhullása időszerű - politikairól nem beszélhetünk, mert olyanja neki (mármint politikai relevanciája) soha sem volt.

Mindezek ellenére akkor is ott motoszkál bennem az összeesküvés elmélet lehetősége: hogy megérdemelt sorsa felé nem az ellenzéki média és leleményes újságírók, hanem a Miniszterelnöki Hivatal toszogatja az ellenzéki sajtó lelkes közreműködésével. Orbán Viktor kezd súlyosan elkopni, a kormány kénytelen lesz porig hajolni az EU-IMF párosnak, és ahogy a Trianoni békeszerződést sem írta alá minimális súllyal rendelkező politikus, úgy ez sem kapcsolódhat a Kedves Vezetőhöz, akit politikai asylumba kell küldeni a kezdetektől  erre kinézett helyre.

Nem mondom, hogy hiszek ebben, de lehet, hogy valóban most jött el az idő és ennek előkészületei zajlanak, ahol Schmitt Pál paraszt a sakktáblán, aki eleve ezért lett odatéve.

Egy nevetséges ember tragédiája....

hűségnyilatkozatával azt is telesírta....

Mínuszos hír volt tegnap a placcon és érdemeinek megfelelően landolt a közbeszéd hátsó udvarában, de mi emlékezzünk meg róla, mint közéletünk 150 éve egyik tipikus jelenségéről: a szervilizmus megnyilvánulásáról.

Nem tudom, melyik a rosszabb: ha a Miniszterelnökségi Titkárságról jött a telefon vagy ha Farkas Flórián fejéből pattant ki, hogy menjen le kutyába? Három másodperc gondolkodás után az utóbbit választom.

Előbbi mögé ugyanis még valami mártíromságot is oda lehetne esetleg delirálni (nem tenném, csak elméletileg), hogy a honi cigányság érdekeiért ez az áldott jó ember még lábtörlőnek is hajlandó elmenni. De Farkas Flórián közéleti múltja inkább ismeretes a hatalmi játékokról és a kalapdíszi létről, mint az érdekképviseletről.

Az, hogy magából ki milyen bohócot csinál, magánügy. Nem az ellenben annak a népcsoportnak az ügye, aminek képviseletét elméletileg kellene látnia - én a honi cigányság szociális helyzetében és társadalmi beágyazódásában érdemi javulást nem látok 20 éve. Ezzel lenne jó a hírekbe kerülni és nem egy igazodó levéllel. 

Ezzel a cigányság ügye előre nem ment, csak képviselői hiteltelenedtek egyet (tovább) itthon és külföldön is

A teljes nyugati sajtó miattunk veri a palávert. Ez nekem mindig gyanús. Főleg, mikor olyan hevesen teszi, ahogy most. Azt hiszem, ennek az egész perpatvarnak két szintje van. Egy, ami Európáról szól, egy, ami rólunk. Ami rólunk szól, azt csak mi értjük, akik itt élünk: a sebtiben és szakmaiatlanul meghozott (nem csak) sarkalatos törvényekre gondolok.

Az Alkotmánybíróság haldokló medúzává puhítása, a Jegybank trükkös korlátozása, az adatvédelmi biztos hivatalának kiherélése. Ezekért nekünk kellene az utcára menni, épp ahogy ötvenhatban. De akkor a Nyugat nem segített. Most viszont úgy tűnik, segíteni akar. Na, ezt én – ne haragudjatok meg – de nem veszem be. Akkor sem segített, most miért tenné? Mert szegény magyarok lassan diktatúrába fulladnak? Ugyan! A jóságos Európa képe már a Római Birodalom környékén szertefoszlott. Messziről bűzlik, hogy más érdekek állnak a háttérben. A tét jóval nagyobb.

De nézzük a másik szintet:

Ez a szint Európáról szól. Ahol van egy ország, ami szembemegy a jelenlegi trenddel, vagyis az unió még unióbbá való gyúrásával, vagy ha tetszik: az Európai Egyesült Államok létrehozásával. Egy ilyen trendben elkezdeni a szuverenitásunkért harcolni, s mindig összeakasztani kurucos bajszunkat a központtal… nos, ez minimum nem szerencsés. Orbán a legrosszabbkor húzta ki a gyufát Brüsszelnél. Tombol a válság, az USA lassan nem csak sub rosa, de nyíltan dörzsöli a kezét az euró szétesésére várva, ahogy tisztítgatva, ápolgatva saját kis fontocskáját, csendben ezt teszi az Egyesült Királyság is, az EU meg saját hányásában agonizál.

Ez a játék nem biztos, hogy csak arról szól, hogy Orbán egy falusi betyár nagyratörő (önkényuralmi-jellegű) álmokkal, és alapvetően nem szimpi Merkeléknek, hanem arról, hogy csúnyán beleköphet a levesbe. Mármint a levésbe. Mert lassan az unió léte a tét, és ha minden ország úgy kezd el pattogni, mint Magyarország, akkor szétesik a rendszer.

Az USA meg (és Kína is, ha okos) dörzsölheti tovább dagadó tenyerét.

Vajon miért ment Szabó Erika igazságügyi államtitkár jogtalanul az (időközben megszűnt) Országos Igazságszolgáltatási Tanács lezárt helyiségeibe? Mindezt tette két nappal a Tanács megszűnése előtt.

Inkább nem is próbálom összevadászni azt a sok okosságot, amit magyar politikusok eddig mondtak a különböző közvélemény-kutatási eredmények kapcsán. Maradjunk csak a friss eredményeknél, és ezek értelmezésénél.

Az például roppant szórakoztató, ahogy az MSZP egyik háziblogja (csak azért se linkelem) az MSZP+LMP+DK>FIDESZ képlettel ünnepli az Ipsos januári számait.

Kezdjük hátulról. Az Ipsos (ld. még: Szonda) a laikus médiafogyasztók által is jól követhetően erősen lájkolja a szocikat, de bennfentes infók szerint képesek ők ennél komolyabb aljasságra is, ha nagy a tét. A csúnya sztorik helyett talán elég annyi, hogy minden hónapban ők mérik a Fidesznek a legalacsonyabb támogatottságot: http://torokgaborelemez.blog.hu/2012/01/12/kozvelemeny_kutatas_19

A blog azzal indult, hogy az LMP felrázta az ellenzéket a tetszhalotti állapotából és új szellőt engedett be az oroszlánketrec szagú szobába. Aztán végigkövette az ellenzék útkeresését (így, úgy és amúgy) abból kiindulva, hogy a kezdeményezés immár végre "odaát van". Aztán kezdett felfigyelni a külső körülményekre és a legbensőbb énünkre - és az alábbi érzésem támadt.

Az ellenzék nem tartja a kezében a kezdeményezést, de kevésbé a maga hibájából. Lehet, hogy 1-től 10-ig vannak lapja, de bubitól ászig minden a Fidesznél van... És messze nem az államgépezetre és a pénzeszsákokra gondolok, hanem az emberek lelkére. Hiába állanak néha ütőképes lapok az ellenzék kézben, valójában csak akkor tud nyerni, ha a Fidesz elbénázza az aduit...

Konkrétabban? Egyre inkább úgy vélem, hogy ha a kormányt az IMF-EU páros sarokba szorítja, mint Thomas Magnumot Zeusz és Apolló - azaz hipnotizált nyusziként minden gazdasággal és pénzügyi szabályozással kapcsolatos követelésüket teljesítik - akkor kihúzzák a nyakukat a hurokból és nincs az az álamfői desszertációs botrány mi elvenné tőlük 2014-et akkor sem, ha egyenes adásban hugyoznak rá a jogállam sírjára.

Erősen feltételezhető, hogy az IMF-EU pénzzel és a cserébe megkövetelt feltételekkel Magyarország elkerüli a jelenleg érlelődő egzisztenciális katasztrófát, a gazdasági és pénzügyi normalitás visszaállásával pedig előbb-utóbb javulgatni is kezd a helyzet (ha a világé is , persze).

Ha visszatér a létbiztonság, a kormányát a bajban sem elhagyó népünk a mennybe meneszti lelke kulcsának birtoklóit. A baj elhárul, az ország picit élhetőbb lesz, a lelkek megnyugszanak: mégis jó a gazda. A péterfilléreket zsebre teszik, az alku megköttetik.

Ez persze egyfelől nagyon is jó és a visszatérés Európában az egyetlen járható és kívánatos út, még akkor is, ha a Fidesz kormány jár vele jól - mert ez most véletlenül éppen Magyarország érdeke is.

De másfelől továbbra is velünk marad az a politikai kultúra, hatalomgyakorlási módszer és viszonyok hálója, ami annyira gyűlöletes a magyar közéletben - és ezzel az a lelki nyomorúság, ami a társadalmunkat sújtja. Az IMF-EU csak a gazdasági szükségszerűség határáig megy el, onnantól minden ország a maga társadalmának a kovácsa és azt kapja magától, amit megérdemel.

Hogy emiatt a hamu alatt továbbra is lapul majd a tűz? Mindegy, azzal majd foglalkozunk, ha ismét lángol - irány vásárolni, már van miből.

Kemény meló lesz ha az ellenzék ilyen szembeszélben fel akarja ébreszteni az emberekben a felelősségtudatot, a hosszú távú, sőt magát a gondolkodást, hogy ez érdekük távolabb van az orruk hegyénél. Többek között azért is, mert jelenleg kevés ellenzéki erőről, és csak egyetlen parlamenti pártról hihető el, hogy maga is ezt testesíti meg és több, mint puszta Fidesz-utálat és más színű klienshálózat.

Van, lesz rá erőtök és képességetek?

Nem látom a miniszterelnöki utánpótlást az országban. Mindenki Orbán lapátra tevését álmodja a párnája fodraiba, a kormány bukását kívánja már szinte óvodától egyetemig a nép, de elfelejt hozzáálmodni valami nagyon lényegeset. Az alternatívát. A személyt, aki elviszi majd hátán a balhét, a magyar hőst, aki egycsapásra kihúzza a Gyurcs-Orbáni mocsárból a szekeret.

Eddig sem voltunk eleresztve nagy formátumú első emberekkel, sőt, inkább szégyenkeznivaló, hogy kétséges (a fenét: teljesen kétségtelenül szennyes) múltú miniszterelnökök kaptak bizalmat, meg két elmebeteg, nagyzási mániában szenvedő hatalombirtokló.

Ebből épp elég. Na de kérdem én, ki? Bajnai Gordon, mint egyetlen esély? Lassan odáig jutunk, hogy mivel a szar nem mértékegység, Gordonba látjuk bele a Nagy Megváltót, a pannon pumák pusztájának megmentőjét. Vicces. Vagy szánalmas. 

Szánalmas, hogy egyetlen párt– már akik le akarják váltani a nagy vezért – sem tud feddhetetlen, és meggyőző személyt az országot jelentő deszkákra tolni. Pedig befordultunk a finisbe. 

Kellene egy modern Rodolfó, aki előkap a kalapjából egy hiteles fickót. Mert ha nem, akkor pontosan tudjuk mi lesz, mivel Magyarországon személyre vagy személy ellen szavaznak. Ha nem lesz a kormányváltás álmában egy herceg a fehér (najó, Hortyt hanyagoljuk, szóval mindegy milyen színű) lovon, akkor marad, amit érdemlünk. 

Nesze nekünk.

Csak kár, hogy a zászlós mögött nem látni még a sereget, ami megmutatná, hogy ő valószínűleg barát, de még lehet ellened is.

Bajnai Gordon nem tudom, hogy mit ért esszé írás alatt, de amit tegnap a blogjában írt, az tuti, hogy egy szekértábor közepének megjelölése volt.

Nem ír pártokat, hogy kiket vár, nem is utal emberekre, de biztos vagyok benne, hogy a meglevő demokratikus ellenzéket akarja egy karámba terelni. Ebbe bele férhet a a két szoci párt, az egy milliós csapat (Szolidaritásostul) és az LMP-t is ide várja.

Gyakorlatilag egy demokrata koalíciót akar összehozni, s elmondta, mik az első feladatok. Ő lenne a karmester, s kér mindenkit, hogy a meglevő ellentéteket félretéve kezdjenek el együtt tevékenykedni.

Evvel csak az a gond, hogy ezen politikai alakulatok, főleg a két szoci párt, olyan embereket tartalmaz, akik gyakorlatilag lejáratták magukat, fényük megkopott, s őket nehéz lenne a megújulás embereiként beállítani. Másrészt az LMP ugyan pedzegette korábban egy nagykoalíció lehetőségét, de ez csak elméleti síkon tette, és száz százalék, hogy a párt széteséséhez vezetne egy Gyurcsánnyal való megállapodás (magyarul kizárt).

Viszont a Szolidaritás olyan erősen szervezi magát, hogy komoly támogatottsága lesz, ha nem csak a pillanatnyi helyzet miatt emeli fel a szavát, hanem konkrét gazdasági/társadalmi programot hirdet. Ha ez konkrétan a most leírt második Bajnai program egy változata lesz (ami egyáltalán nem irreális), az mindenkinek komoly fejtörést fog jelenteni a parlamentben.

És ez igaz a kormány oldalon, és igaz a zöldek, a pirosak és a fehérek (Jobbik) soraiban is. Egy reális és igazságos cél, mely feladatot, s nem ellenségeket lát, a kiábrándult jobboldaliakat számára is vonzó lehet. Az más kérdés, hogy sok jobb oldali a mai napig védi OV-t, mert ő most megmenti a hazát...

Nektek nem volt még olyan érzésetek, hogy egy Fidesz mindig úgy megy, mintha jönne? Hogy akkor sem tud hibázni, ha éppen kapitálisat hibázott? Hogy 2002-es és 2006-os bukták után is ők irányították a közhangulatot? (A közhangulat az, ami megjelenik és érdeket érvényesít - a "csendes többség", ha létezik ilyen és tényleg többség is, nem politikai kategória...)

Hogy lehet az, hogy minden társadalmi csoportnak nekimentek már elég keményen és mégis szilárdan "pol pozíció"-ban vannak? (A nagyhangú támogatóiknak ugyanolyan cinikusan - nem baj, fájjon csak!)

Ha eltekintünk a Fidesz/Orbán-fóbiától, erre csak egy magyarázatot lelek: a Fidesz találta meg a kulcsot a magyar néplélekhez, a magyarság jó részének tudatalattijához.

Amíg csak az értelmiség csinálta a politikát (kb 88-95) ez nem volt politikai faktor. Amint azonban a "nép" hozzászokott, hogy itt már gumibotverés és a pártbizalmi elé citálás veszélye nélkül is bele lehet szólni a dolgokba és kimondhatja, amit 40 évig el kellett nyomnia, a magyar néplélek izmos politikai tényezővé vált és karrierje töretlen azóta is.

Ez a magyar néplélek speciális egy koktél. Alkotórészei egyfelől a jobboldaliság legrosszabb hagyományai, amiket a modern jobboldali világkép hírből sem ismer (sovinizmus, kritikátlan tekintélytisztelet, képmutató álvallásosság, a világra nyitottság hiánya, velünk élő "idegenek" irigységgel vegyes utálata, a folyamatos múltba révedés, aminek sarokköve persze nem valami nagy szellemi vagy gazdasági teljesítmény, hanem más népek feletti uralom).

Másfelől áll még idegen hatalmak alatt berögződött életstratégiákból, amik egy független államban a fejlődés és a "közérzet" pusztító akadályai (felelősségvállalás hiánya, kiskapukeresés, antiszolidaritás, csak magamra számíthatok és ezért bármi megengedhető érzés, bizalmatlanság és a szabályok csak erőszak árán való tisztelte)

Ez a mix adja ki azt a lelkivilágot, ami azt a kezet csókolgatja, amelyik üti, az elesetteket tartja minden baj forrásának és a cél érdekében minden normasértést megengedhetőnek tart, ha az éppen útjában áll.

Hogy te nem ilyen vagy? Biztos...? De ha tényleg nem, a politikailag aktív többség egyelőre több-kevésbé akkor is ilyen, függetlenül attól, hogy éppen a Fideszre, vagy az MSZP-re szavaz, és nem a Jobbikra. A hallgatók pedig, akik nem mennek el szavazni, és totálisan kivonulnak közös ügyeinkből ("res publica"!), azok ezt támogatják akkor is, ha éppen nem "ilyenek".

Amióta a Fidesz erre rájött, azóta a leggátlástalanabbul, mesterien él és visszaél ezzel - gátolva, hogy Magyarország kitörjön az évszázados mókuskerékből.

Ennél már csak az szomorúbb, hogy más pártok, akiktől az ebből a körből kitörést várná az ember, valamiért úgy érzi, állandóan magyarázkodnia kell, ha éppen nem ennek a léleknek muzsikál. Amikor a legnagyobb hangon lépnek fel a Kormány ellen és képviselik az elveiket, abban is van mindig valami idegesítő alkalmazkodási kényszer ehhez a lélekhez, és bocsánatkérés, hogy meg akarja haladni ezt a gondolkodásmódot.

Pedig nem kellene, mert egyre többen vagyunk, akik nem így gondolkodnak és nem így szeretnének élni - de itt Magyarországon. És ahogy Ady is, 100 éve, mi is új időket akarunk, új dalokkal - még mindig itt tartunk?!

Az egész politikai gondolkodás ott csúszik félre, hogy a szavazatok egy jelentős része érzelmi alapú. A politikai váltógazdaság akkor fog megváltozni, ha végre megérti az átlagember, hogy a gazdaságpolitika az, ami számít, és nem a hangzatos szavak, meg szép elméletek. Most kezdik az emberek érzékelni, a Fidesz csupán imitálja a gazdasági szemléletű gondolkodást, valójában a klientúráját építi. Remélem  az emberek hamarabb az asztalra csapnak, s nem kell megvárni, hogy a nyugdíjak és az állami fizetések elmaradjanak. Abból nagyon sanszos, hogy egy görögországihoz hasonló földindulás lenne.

Matolcsi egy kisvállalat túlélési stratégiáját próbálja egy országra adaptálni, csak az ilyen programok a kisvállalatoknál is leépüléshez, és nem fejlődéshez szoktak vezetni. Az egy gazdasági nonszensz, hogy a beruházásokat minimalizálva, a folyó költségeket leredukálva, kiugró növekedést érek el, mert jól el tudom adni azt, amire eddig sem volt elegendő kereslet.

Másrészt egy vállalat leépíthet egyes területeket, felhagyhat tevékenységekkel, de az állam keze ennél sokkal jobban meg van kötve. Az állam nem élheti fel a jövőjét, forrásokat kivonva az egyébként is durván alulfinanszírozott oktatásból, egészségügyből, szociális ellátó rendszerből.

Az igaz, ha nem megy valami, akkor mást kell csinálni, vagy máshogy. Csak amit most a Fidesz csinál, annak az eredménye számszerűsíthetően nem jó (gondoljunk az árfolyamokra, kamatokra, benzinárra stb.). És evvel párhuzamosan a bérek alig változnak, ami nem más, mint elszegényedés biztos melegágya. A Fidesz mindig arról papolt, hogy növelni kell a belső fogyasztást, de vásárlóerő nélkül ez nem fog menni. Ehhez az egyre szűkülő középosztály nagyon kevés.

A legjobb, amikor olyan kezd el észt osztani gazdasági kérdésben, akiről ordít, hogy nem ért hozzá. Selmeci Gabriellát eddig sem tartottam sokra, de amekkora baromságot mondott pár napja az MNB statisztikájára, az nem volt piskóta. Képes azért valamit hiteltelennek beállítani, mert az nem azonos avval, amit ők állítanak. Mint egy elefánt a porcelánboltban. És ez a szemlélet az ez egész Fidesz kormányzásra igaz.

Nem tudom, honnan veszik azt a gazdasági agyrémet, amit csinálnak, de nem szeretnék Argentínában élni. Nem azért, mert tőlem idegen a latin-amerikai kultúra, hanem azért, mert az ottani biztonsági viszonyok hatalmas belső feszültséget jeleznek. Amit most a Fidesz csinál, az nagyon ebbe az irányba hat. Egy cikket elolvasva arra döbbentem rá, hogyha így mennek a dolgok, akkor megint 3 millió koldus országa leszünk. Ahol pedig sok a koldus, ott a többi embernek sem egyszerű az élete. Ez látszik már most is. A huszadik század első felében mindenkinek volt egy olyan ismerőse, aki kiment Amerikába. Ma mindenkinek van olyan ismerőse, aki Nyugat-Európában él és dolgozik, s nem is akar hazatérni.

A következő érdemi áttörést az a politikai csoportosulás tudja elérni, aki közérthetően meg tud fogalmazni egy gazdasági programot, amivel az emberek is azonosulni tudnak. Olyan alapvető kérdésekre kell a válaszokat megfogalmazni egy ilyen programban, hogy mit, hol, hogyan és főleg miből akarunk fejleszteni, és ezekből mekkora haszonra számítunk. A kapacitás növelése a tervgazdaságban fontos, a piacgazdaságban másodlagos. Ha erre valódi válasz születik, akkor az is világossá válik, hogyan jön vissza a az a pénz, amit az egyes területekbe beleinvesztálunk, s az milyen többlet eredményez vezet társadalmi szinten (nem az adott cég szintjén, az egy állami támogatásnál másodlagos). Én hiszek az emberek erejében, nem kell feltétlen a nagyvállalatok zsebét tömködni.

Vagy megegyeznek az IMF-fel Fellegiék, vagy nem. Valójában alig számít. A forint árfolyamára ugyan hatással lesz, de manapság, ha Amerikában eltüsszenti magát egy hitelminősítő, akkor is csúszik a forint. A bennfentesek, meg jól járnak, ha spekulálnak. Igaz, nem is kell spekulálni, hisz előre tudják a tüsszentés idejét.

Akkor sem dőlhet be az ország, ha nem egyezünk meg a Valutaalappal. Európa nem engedheti meg. Nem azért mert olyan kedves rokon lenne, hanem mert uniós országot még politikai okból sem engedhet csődbe menni. Akármilyen baja is van az EU prominenseinek Orbánnal, meg médiatörvénnyel, meg Jegybankkal meg Alkotmánnyal, ez mind politika katyvasz – a gazdaság más tészta. Olyan mértékű működőtőke áramlott és áramlik be az országba, olyan mértékű a külföldi vállalatok érdekeltsége (és olyan nagy átmérőjű a pénzszivattyúja is), hogy itt nem lehet csőd. Még akkor sem, ha egy fizetett marha a Le Figaróban azt mondja. Mert azt mondta. „Európa akár hagyhatja is csődbe menni Magyarországot.”

Ezt épp Erik Berglöf, az Európai Fejlesztési és Újjáépítési Bank közgazdásza köpte ki. És ez kérem politika. Görögországot az államcsőd kihegyezett karóiból húzták ki – mindenáron, Írországot, meg Portugáliát szintén „nem lehetett hagyni”, de minket igen. A fenét. Tranzitország vagyunk, itt mennek az utak Ázsia felé, Oroszország felé meg az energiavezetékek. Ráadásul nem is vagyunk olyan sztrájkkedvelők, mint mondjuk a Görögök, akik az első kellemetlenségre rögtön abbahagyják a munkát. Tőlünk mindig ki lehet préselni a befektetett pénzeket. Persze ha hagynának bedőlni, akkor nem. Szóval mindez csak politikai szövegelés, kezeljük úgy.

De tudjátok mit? Hagyjanak csak csődbe menni. Csak a játék kedvéért (már ha nem lenne ez élethalál-játék). És akkor majd egész Európa pisloghatna, mint pocok a lisztben. Megnézhetné a kártyavárként összedőlő teljes uniós gazdaságot. Mert össze vagyunk vasláncokkal fűzve. Ha egy dől, dől az egész.

Akár tetszik, akár nem, igaz a tétel: mindenki egyért! Végül is ezért jöttünk össze.

Persze tisztább lenne, ha Fellegiék mégiscsak egy könnyed szerződéssel jönnének haza. Akkor meg az lesz a kérdés milyen árat fizetünk majd érte?

Szimpatikus tömeg. Ha jól hallottam, elhangzott ez a szókapcsolat a mai, Opera előtti tüntetésen az egyik konferanszié szájából. És igen, azt kell mondanom, igaza volt. Leszámítva néhány súlyosan kompromittálódott, főleg (ex-)szoci politikust, tényleg tele volt jófejnek tűnő emberekkel az Andrássy út. Voltunk vagy 50 000-en.

'94 óta az ún. politikai baloldal (az egyszerűség kedvéért most nevezzük így, majd máskor szétszálazzuk) nem igazán használta a tüntetéseket mint a véleménynyilvánítás eszközét; nem értették, nem érezték, nem szerették az "utcai politizálást". A tömeggyűlések megmaradtak az ún. jobb- és szélsőjobboldalnak, a performanszok meg a civil mozgalmároknak.

Most változóban van ez a kép: 2008-tól az LMP, 2011-től a 4K! és a politikai baloldal más szereplői is elkezdték készségszinten használni a látványos akciókat üzeneteik célba juttatására, a Milla és a környező civilek pedig már több alkalommal is bebizonyították, hogy képesek tömegrendezvények megszervezésére. Ezek az egymást erősítő folyamatok persze jórészt a Fidesz tömegeket felháborító politikájának "köszönhetőek", ugyanakkor jó indikátorai a tág értelemben vett baloldalon végbemenő generációváltásnak is.

Régen a képlet egyszerű volt: a fősodorbeli politikai közbeszédben az MSZP=baloldal összefüggést kevesen kérdőjelezték meg. Most sem arról van szó, hogy önmagukat baloldalinak címkéző szereplők sokasága akarna megküzdeni a szocikkal "a baloldal" képviseletéért, sokkal inkább arról, hogy az Orbán-rezsim demokratikus ellenzéke tágan értelmezett baloldali értékek köré szerveződik.

A szociáldemokrata, szocialista, szociálliberális ideológiák mellett megjelentek a zöldek, az alterglobosok, a humanisták, a balpopperek, a baloldali rendszerkritikusok, és olyan ügyek ill. társadalmi csoportok képviselői, mint a szakszervezetek, az LMBT-mozgalmárok, a nyugdíjasok, a roma értelmiség, különféle jogvédők és mások. Ebben a heterogén, de értékvilágában baloldali miliőben pedig az MSZP már csak egy szervezet a sok közül, és ha jelenleg még a legnagyobb is, de nincs kiemelkedő fontossága, sőt. Övék a múlt, de nem a jövő.

Akárhogy is, itt van ez a gondolkodásában sokszínű ellenzéki tömeg, és a tömeget alkotó emberek többségéről mégis az jut eszébe a felelősen gondolkodó nagyvárosi értelmiséginek, hogy "magunkfajta" - ezért szimpatikus. És persze kellemes dolog kulturálisan homogén közegben tüntetgetni, sőt, a marketingesek is megnyalnák a tíz ujjukat ilyen célcsoport láttán, de lássuk be: ez kevés.

Tudjuk persze, hogy mi a másik 9,95 millió helyett is védjük a demokratikus jogállamot, de az Orbán-rendszert ez még nem fogja elsöpörni. Hanem majd ha azok is itt lesznek (legalább lélekben), akik nem iPhone-ról posztolnak a fácséra, akiknek kevesebb diplomájuk érettségijük van, mint orruk, sőt: kevesebb foguk, mint ujjuk. 

Lehet, hogy városi értelmiségiként nehezebben értünk majd szót velük, lehet, hogy már nem lesz a tömeg ennyire "szimpatikus", de mégiscsak az lenne a legfontosabb, hogy azokhoz is eljussunk, azokkal is "egymásra találjunk" politikailag, akik leginkább a bőrükön érzik a jogfosztottságot, a kirekesztettséget, a létbizonytalanságot, a kilátástalanságot.

Kezdetnek talán ti is olvassátok el Sebők János írását, aztán gyertek vissza kommentelni!

Miközben lassan befejeződik az Orbán-rendszer kiépítése, az országot sikerül kiíratni a jogállami demokráciák köréből és 2012-ben jó eséllyel befigyel az államcsőd, az ember elgondolkozik, hogy ilyenkor mi a felelős ellenzéki hozzáállás.

Egyrészt jön az a zsigeri reakció, hogy direkt jó, ha fizetésképtelenné válik a büdzsé, ha kivágnak minket az EU-ból stb., mert akkor legalább ráébrednek a zemberek, hogy mennyire elkúrta a Fidesz, és majd jól megbuknak. (Zemberek alatt azokat az - egyébként jóravaló - polgártársainkat értem, akik érdeklődés vagy lehetőség híján nem követik szorosan a belpolitikai eseményeket.) Ennek érdekében egyesek talán még olyasmikre is vetemednének, mint a forint ellen spekulálni, külföldön vad, de megalapozatlan pletykákat terjeszteni a hazai állapotokról és ehhez hasonlók - súlyosbítva azt, ami amúgy is. Nem hinném, hogy ez a megközelítés termékeny lenne: még a mainál is kevésbé vidám az élet egy kirekesztett és fizetésképtelen ország polgáraként.

Másrészt lehet abban is hinni, hogy mindig van remény: kedvesen, halkan susogni okos érveket a fideszesek fülébe, hátha megszívlelik őket. Na persze; hogy azt ne mondjam: muhaha. Volt már erre kísérlet épp elég - jól látható eredménnyel.

De ha nem menő a minél-rosszabb-annál-jobb, ugyanakkor balekok sem akarunk lenni, akkor mégis, mi lenne a felelősséggel vállalható ellenzéki attitűd?

Szerintem a minél-előbb-minél-többen-annál-jobb. Vagyis mindent megtenni annak érdekében, hogy a zemberek (ld. fent), akik talán nem érzékenyek a demokráciaelméleti finomságokra, de nem szeretik, ha valaki kizárólagos uralomra tör, akik talán nem értik az unortodox közgazdaságtan kifejezést, de utálják, ha csökken a fizetésük, szóval mindent megtenni, hogy a zemberek is belássák, nagy a baj. A költővel szólva: a fülükbe ordítani, hogy ébredj fel!

Meg kell tenni ezért mindent - mindent, ami objektíve nem ront az ország helyzetén. Ezért volt jó például a 23-i performansz és tüntetés mint apátiából felrázó eszköz, a szilveszteri kossuthterezés vagy a tegnapi akció - mert megfeleltek ennek a kritériumnak. És remélhetőleg ezért lesz ütős a mai tüntetés is: gyertek ti is fél 7-re!

Tehát minél-előbb-minél-többen-annál-jobb! Vagy van okosabb ötlet?

A belpolitikai jelenleg legizgalmasabb témája, amiről mindenkinek van véleménye a 10 millió politológus országában: együtt vagy külön az orbáni rezsimmel szemben?

Pedig a kérdés kemény, mint a kád széle – legfőképpen a pártoknak, de ne áltassuk magunkat, az országra is döntő hatása van. Ugyanis ami rövidtávon evidensnek látszik (összeborulni), lehet, hogy már középtávon is visszaút a mai viszonyokba. Ami ma egy igásló csőlátásának hat (külön utak), az holnap éleslátó taktikai érzék lehet. De persze az is lehet, hogy mindig a legcélszerűbbnek látszó megoldás tényleg a helyes, minek túlgondolkodni...

Bármi döntsenek is a kérdéssel élesben szembesülő szerveződések, ítéletet a választók fognak  végül mondani, az ő preferenciáikat pedig legfeljebb sejteni lehet. Ebben voltak már akkora pofára esések, mint amekkora telitalálatok a történelemben.

Miért nehéz a kérdés? Azért, mert az ellenzéki alakulatokat csak az anti-fidesz érzés és a demokrataság köti össze (egyeseknél ez teljesen hiteles, másoknál inkább csak szódával, de azért tűréshatáron belül) – ez normális esetben azért elég karcsú közös alapnak. A kérdés az, hogy rendkívüli-e annyira a helyzet, hogy az ellenzéki oldal bármilyen szintű szervezetei az együttműködést, esetleg összeállást válasszák markáns különbözőségeik dacára?

Több és nagyobb súlyú ugyanis az, ami elválasztja őket: leginkább a céljaik egy együttműködéssel, és az, hogy mit is képviselnének egy kormányváltó siker esetén. A célokat amúgy még közös nevezőre is lehet hozni, de a múltjukból és  elképzeléseikből nagyon eltérő kép bontakozik ki – ha egyáltalán kihámozható valami némely pártok és mozgalmak megnyilvánulásaiból. És ez itt a bökkenő.

Ez elől a probléma elől akkor sem dughatjuk a homokba a fejünket, ha most csak arccal előre egyetlen célként a jelenlegi kormány leváltását látjuk magunk előtt. Itt ugyanis államot, demokráciát és gazdaságot kell majd újjáépíteni, valamint az elmúlt 150 évtől gyökeresen eltérő politikai kultúra és társadalmi kohézió szilárd alapjait kell lerakni (ahogy ezt mások is megírták már).

Viszont az ellenzék csapdahelyzetben van, ha cselekvési helyzetbe akar kerülni. Az összeborulás lehetősége egyáltalán csak azért merülhetett fel, mert egyik hiteles ellenzéki erő sem jelent önmagában valódi ellensúlyt ilyen-olyan okokból. Kétséges az is, hogy 2014-re bármelyik hiteles vagy ebben kihívásokkal küzdő ellenzéki erő azzá növi-e ki magát, illetve ha ez megtörténne, ki van-e egy ilyen párttal a magyar demokrácia segítve vagy csak elitváltás történik, de az üzletmenet (a szóhasználat véletlenül sem elírás) ugyanaz lesz?

Ez - új választási törvény ide vagy oda - nem a Fidesz sara. Az, hogy ebből a sajnálatos helyzetből mit hoz ki az ellenzék, az csakis önmagán múlik. Az összeborulás önmagában nem megoldás semmire, minthogy célnak is csak minimum lehet a Fidesz kormány leváltása. Egymás ellen harcot vívni (akár csak a felszín alatt, életveszélyes luxus, mint ahogy életképes program nélkül hiteltelen a küzdelem a kormány leváltásáért.

Az ellenzéki erőknek ebben a helyzetben modus vivendit kell találnia, meg kell tanulnia együtt élni a nyilvánvaló és jogos antipátiák, eltérő vízióik ellenére is. Ennek első lépése a fegyverszünet akkor is, ha mindannyian tudjuk, a felszín alatt sosem fog leállni az egymásnak beakasztás. Már ez felszabadíthat annyi energiát, ami az önépítéshez és a programalkotáshoz szükséges.  Ha ez a lépés megvan és mindenki érzi, hogy nem vesztette el  az  arcát és választóit, jöhet a párbeszéd. Ehhez nem kell feltétlenül kerekasztal. Szövetségkötés meg választási együttműködés 2012-ben pláne nem - de kell józan belátás, önmérséklet és nyitottság. Nehéz - mindegyik párt bukta el már valamelyiket - de azért nem kivitelezhetetlen, ha odafigyelnek.

2014-ig kiforrja magát, hogy kik akarnak vagy hitelvesztés nélkül kik kivel tud együttműködni és miként. Vagy kinőnek-e olyan csoportok, akiről elhiszik, hogy önmagában is állni képesek a sarat az egyfordulós választásban.

Ti mit gondoltok erről?

A múltkori bejegyzés eljutott a kérdésig, hogy merre tovább? December 30-án ebben már nem lehet passzátszelet izzadni: a blogszférában, véleménycikkekben elhangzott már minden, nem lehet nagyon újat mondani, csak a garast letenni.

Van ugye a két szélsőérték: két kézzel a parlamenti székbe kapaszkodva hangosan nyomi a "nem" gombokat vagy '68-as Párizst varázsolni Budapestből (Magyarországból). Bármennyire szeretnénk is, ha a politika a Parlamentben folyna csak vagy akármennyire vonzódunk is legalább egyszer egy alapos macskakő-hajigáláshoz a középosztályos létbe történő végleges betagozódás előtt, egy európai ország ellenzéki pártja számára  mindkét út járhatatlan. (Ismételjük, ahogy a Jobbik kakukktojás a nem-kormánypárti létben, úgy a parlament - utca koordináta rendszerben is az: isten háta mögötti falvakban csujjogatás ugyanolyan lételemük, mint Freddy Kruegernek a gyerekek félelme).

Miért járhatatlan ez a két út? A Parlamenti lét ma olyan, mint egyedül kiabálni egy süketszobában - ez elég frusztráló, nem kell Freudnak lenni hozzá, hogy lássuk az ellenzéki képviselőkön. A streetfight meg olyan, mint a só: elengedhetetlen, de ha csak az van a levesben, senki nem kér belőle (arról nem is beszélve, hogy könnyű elveszteni az irányítását - pláne, ha rá is segítenek - és nem kívánt eredményekkel szembesülni).

Tehát. A parlamentben bent kell maradni - de nem azért a közkeletű tévedésért, hogy erre kaptak felhatalmazást a választóktól a képviselők. Nem, ők arra kaptak felhatalmazást, hogy a programjukat (horribile dictu: eszméiket) a lehető leghatékonyabban megjelenítsék a politikában, aminek csak egyik - a formális - kerete az Országgyűlés. Elméletileg ez lenne a leghangsúlyosabb helyszíne az ellenzéki politikának, de ma Magyarországon ténylegesen nincs Parlament, annak munkáját a fideszes háttéremberek laptopjaira tették át.

Akkor miért kellene maradni? Ugyanazért: ez is az egyik terepe a politizálásnak és így bejátszandó. Meg hát ez is egy szakma, aminek a fortélyait egy magára valamit is adó és kormányképességet sugallni kívánó pártnak (képviselőnek) el kell sajátítania, azt pedig csak a gyakorlatban lehet. A kérdés csupán a mérték, a belefektetett energia - főképp, ha az korlátos... Az ellenzéki pártok (képviselők) tücskörésztek már annyi időt a Parlament üléstermében és bizottságaiban, terjesztettek már be annyi módosítót feleslegesen, hogy hátradőlhessenek és úgy érezzék, a feltétlenül szükség minimum hozásával sem maradnak le már semmiről - ha meg eksön van, bármikor beugorhatnak egy matolcsyzásra, orbánozásra.
Bár nem népszerű érv, de emellett ne felejtsünk el egy prózai okot sem. A képviselők javadalmazása nagyban függ a parlamenti jelenlétől, illetve bármikor teljesen függővé is tehetik tőle ilyen többséggel. Fizetésmegvonást elvárni igazságtalan és álságos lenne (sok olyan ellenzékéi képviselő van, akiről feltételezem, hogy tényleg ez a jövedelemforrása). És méretes hülyeség is: csak olyan politikustól várható el napi 24 óra közélet, aki megkapja a jogos járandóságát - mint akárki más.

Itt vagytok még...?

Na akkor.... Ha sikerült kimatekozni a minimálisan szükséges parlamenti jelenlétet, a felszabaduló energiákat az ellenzéknek színes-szagos országos utcai megmozdulásokba és a "szabadság kis köreinek" építgetésébe (szervezeti zsargonban: hálózatépítés) kellene fektetnie, amivel meg kell megpróbálnia széttörni az aggasztóan tömbszerűvé vált biztos választói szimpátia-térképet.
Egyik sem egyszerű és magától értetődő - az utcai politizálás különösen nem. Nem vagyok szakértője, csak érzem, hogy elvont eszmékért való értelmiségi nyavalygás nem mozgat meg tömegeket - azokat olyan üzenetekbe kell csomagolni, amit jobban magukévá tudnak tenni az emberek; hogy a szociális demagógia és mindenféle olyan mondás, ami megvalósíthatatlan, lehet, hogy tömegeket hozna, de akkor az egész ellenzék menjen a pokolba, mert ugyanazt folytatja, ami ehhez a kormányzathoz vezetett; hogy beledurrantani a nullás lisztbe nagyon vagány és még több ilyet, ha kell, de Baló György új kocsijának nem szabad kigyulladnia, mert abban a pillanatban elveszett minden...

Aki figyelt, észrevehette, hogy az előző bejegyzésben feltett kérdésre valójában nem válaszoltam. Mert nem tudok válaszolni... Nem lehet tudni, hogy ezt a mutatványt meg tudják vagy merik-e tenni ellenzéki pártjaink és ha igen, melyik. Nem lehet tudni, hogy ha meg is csinálná valaki, és az ellenzék vezetőjévé vagy vezető ellenzékivé válik, megszerzi-e a kritikus tömeget magának és a többieknek a kormányváltásra?
Minden esetre  én ez látnom az egyetlen útnak az ellenzék számára - kezdjenek el járni rajta minél előbb...

Hogy egyedül-e vagy másokkal...? Arról majd legközelebb.

December 23-án az LMP végre Jerry Lee Lewis-ként csapott a ledermedt közélet húrjaiba, de se fel nem égette, se szét nem darabolta a zongorát. Megmutatta, hogy lehet más a rendszerkritika és az utcai politika: nem tévészékház romboló cél, hanem az apátiából felrázó eszköz.

Olyan eszköz, amihez demokrata csak végső eszközként kényszerül (ahogyan azt Kaufer Virág képviselő is nyilatkozta), amikor a Nemzetre Erőltetett Rácsosággyal szembeni felháborodás kifejezésére egyszerűen már nincs más mód.

Az esti tüntetéshez ugyan már szükségszerűen csapódtak elég fura arcok is, de nekik is megvolt a helyük az egyenletben: a Parlamentből elkullogó kormánypárti képviselőkkel a saját bőrükön éreztették, milyen lehetett pár éve MSZP-s képviselőnek lenni.

Az elmúlt év Csipkerózsika álmából Orbán Viktor sikeresen csókolta fel az LMP-t ismét a politikai térképre, ahonnan lassan kezdett eltűnni, mint Trockij a Sztálin fényképekről. Persze ehhez a bölcs kormánypolitikai önmagában kevés lett volna, hisz az egy ökör következetességével halad másfél éve ugyanazon az úton és majd' minden héten megdöntötte közéletünk egy-egy olyan pillérét, amiről még a legbicskanyitogatóbb Gergényi Péter nyilatkozatok után sem hittük, hogy megkérdőjelezhető.

Az LMP végre valahára felismerte, hogy választópolgárokat, mint a csajokat, a rosszfiúk izgatják fel - és végre belerúgott egy nagyot a csirkeól ajtajába, hogy csak úgy röpködtek a tyúkok. Az LMP december 23-án a legmenőbb ellenzéki párt lett - hogy meg tudja-e tartani azt a pozícióját, az majd elválik.

De az sem szabad elfelejteni, hogy a választópolgárok, mint a csajok, a normális élet hihető perspektíváját villantó jófiúkat választják végül - hogy az LMP-be látják-e bele majd ezt, az is elválik.

Kérdés, hogy miként lehet összeegyeztetni ezt a két szerepet és miként lehet megszerezni valakinek az ellenzék ígéretes vezetője vagy önmagában is ígéretes vezető ellenzéki párt pozícióját és ezáltal a történelem lábjegyzetévé tenni a velünk élő cinizmust. Azaz a mostani ellenzék (a Fidesz politikai éléskamrájaként fungáló Jobbikot nem ideértve, az nem opció) tud-e olyan mutatványt, amivel a Fidesz felé lejtő pálya ellenére is hős lovagként üti ki a nyeregből őket legközelebb.

(a tévésorozatokban továbbélő, 19. századi regényközlői hagyományt felélesztve, valójában azért, mert én sem szeretek túl hosszúakat olvasni, meg más dolgom is van, az észt a következő bejegyzésben osztom tovább - kíváncsi vagyok azonban, ti hogyan folytatnátok ezt a bejegyzést: mi a ti követek?)"