Itt az ideje, hogy befejezzük végre a gondolatot. A poszt 2. részében népszerűséget hajhásztunk és a mellett törtünk lándzsát, hogy jó sok közpénzt költsünk a képviselőkre és a pártokra. Tehetségünkhöz mérten igyekeztünk meg is magyarázni, hogy miért is lenne jó ez. A 3. és egyben befejező részben a megvalósítás egy-egy lehetősége lesz terítéken.
A képviselők tiszteletdíjának kérdése annyira evidens és annyit beszéltek már róla 21 év alatt. Fura, hogy mégis egy helyben toporgunk, ugye? (Illetve sajnos mégsem, de ez a politikai közhelyek világába vezető ösvény, amit mindenki fúj, aki valaha volt fodrásznál vagy hallgatta a mellette ülőket a buszon, úgyhogy vissza is fordulunk róla érdemi irányokba.)
A képviselőknek igenis prémium kategóriás tiszteletdíj kell, hogy járjon - és progresszíven: aki többet vállal annak arányosan több. Akinek meg több a költsége, mert az ország másik végéből jár a munkahelyére, azt illesse meg kompenzáció. Természetesen számla ellenében, átláthatóan. Nem értem, miért olyan nehéz ez? Az átláthatóság rengeteg indokolatlan frusztrációt megszűntet - még ha sajnos nem is gyógyír mindenre, lásd később -, a közpénz mértéktelen elfolyását pláne, mert azért a cikinek is van határa legtöbbünknél.
A pártok támogatása is csak elsőre tűnik fogas kérdésnek, de a válasz egyszerű rá - azoknak legalább is, akik tiszta viszonyokat szeretnének. Ha nem azt akarjuk - és miért akarnánk? - hogy a legbefolyásosabb szerveződések csak kevesek érdekeit jelenítsék meg (azokét, akik pénzelik őket) akkor mindannyiunknak kell áldozni arra, hogy megjelenítsék a lehető legszélesebb érdekeket, a miénket.
Ennek legnyilvánvalóbb módja, ha az állami támogatást, a közpénz biztosítását sokszorozzuk meg ilyen-olyan mutatók szerint. De van egy talán még ennél is jobb módszer, amit Lawrence Lessing, a liberális demokráciák szerkezeti hibáinak javító szándékú kritikusa, a szabad kultúra mozgalom egyik úttörője pendített meg. Ő azt javasolja, hogy az állampolgárok adójuk egy pici részével támogathassák a nekik szimpatikus pártokat, akiknek így végre nem a lobbiérdekek kiszolgálása lenne az út az életben maradáshoz. A transzparencia nem elég, mert önmagában csak annyit érünk el vele, hogy az orrunk előtt zajlik a szabályosság határán még éppen belül lévő boltolás. Hát, részemről megvettem...
Mindezért a pénzért azonban nekünk, az állampolgároknak, mint munkáltatóknak ki kell préselnünk a korrekt ellenszolgáltatást, a megfelelő és tisztességes munkát, - ha magától nem megy. Más helyettünk ezt nem teszi meg. És erre nálunk van a demokrácia legerősebb eszköze: a politikai felelősség érvényesítése. Éljünk vele! Ne higgyük el, hogy a másik csak rosszabb vagy úgysincs változás. Lesz, ha mindenkinek belevésődik a fejébe, hogy nem lehet büntetlenül megtenni mindent és a szemünk közé nevetni, hogy úgyis rám szavaztok ezután is.
Amiből kiindultunk: a demokrácia drága és bizony sokszor korrupt. De a diktatúra meg fogalmilag korrupt, mert ahol mindent meg lehet tenni a hatalomnak, ott a legkisebb és demokráciában természetes jogot is súlyos pénzért árulják - és ez ezerszer drágábbá teszi a leglomposabb demokráciánál is.
Nincs ingyenebéd, de ha áldozunk rá, remek vendéglátásban lesz részünk. És ne hagyjuk, hogy kilopják a hozzávalót!
