Amióta tudatos közélet-figyelő vagyok (kb 14 év?), a szélsőjobb valamilyen meghatározó formában és aktivitási szinttel jelen volt és van is Magyarországon. (Ez előtt is persze, a rendszerváltás óta, de vagy én nem figyeltem vagy múló epizódnak tűntek, mint pl Göncz Árpád kifütyülése 1992-ben, amikor az egész politikai osztály - akkor még - úgy reagált, ahogy kell.)

Működésük és a rájuk adott reakciók egy egységet képeznek, ami leginkább olyan mintegy rossz házasság, benne baromi nagy veszekedésekkel. Ennek forgatókönyve amióta a közéleti eszemet tudom, ugyanaz: szélsőjobb időről-időre mond/csinál valami egyszerre undorítót és komikusat (botrányt csap), a baloldali/liberális értelmiségiek világvégét és nemzethalált kiálltva támad jobbra (botrányt csap).

Ez egy véresen komoly színház, ahol a küzdelem a nézők, azaz az ország polgárainak kegyeiért folyik. Ki mellé állnak, kit tartanak szimpatikusabbnak és kinek a botrányát tartják jogosnak. Egyáltalán, eléri-e az egész cirkusz az ingerküszöbüket.

Ugyanis ez mindennek az értelme: hogyan ítéli meg a "nép" a dolgot. Erre hajt mindenki. És ebben a "nézők" elég autonómok, illetve kiszámíthatatlanok. Marginálisnak hitt részletek fordíthatják át a szimpátiát egyik oldalról a másikra, a  jogos, de habzó szájú elítélést is lehet megutálni, egy vészterhes, de jól marketingelt otrombaság bevenni.

És itt érkeztem el a lényeghez: mitől kell (jobban) félni?

Nem a menetelő szélsőjobbtól és a Jobbiktól, nem a szélre kacsingató Fidesztől. Nem a botrányaiktól, a zsidózásuktól, a cigányozásuktól, a fekete ruhás kopaszaiktól. Ezek mind kiszámítható dolgok és unalomig ismert kellékek és hatásuk csak annyiban van, amennyire beteg a társadalom és amennyire válságban van. Na ez utóbbitól kell félni.

A holokauszt kibeszéletlenségétől, a "magyarok cselekedeteinek" relativizálásától. Attól, hogy a cigányok többsége középkori szellemi és anyagi körülmények között élé, hogy a fiatalok hazai élete kilátástalan. A politikai osztály többségének cinizmusától és hamis valóságérzékelésétől, az oktatás lebutításától, az életveszélyessé vált közömbösségtől és politikának kiszolgáltatottságtól kell félni.

Ezeken a baloldali és liberális értelmiség szélsőjobb megnyilvánulásokat osztó felkiáltásai nem segítenek, sőt egyre érdektelenebbé válnak idővel. És ettől is félni kell. Mert a megoldás kulcsa az "írástudóknál" van, de láthatóan nem tudnak élni vele, sőt az is lehet, még ők sem találták meg.

Igaz, hogy Magyarországon nagyon nehéz a terep, de nem lehet az emberekre fogni, hogy nem sikerül. Ez az ország harcolt a török ellen, a magyar elit lemondott a kiváltságairól 1848-ban és az össztársadalom harcot vállalt Európa nagyhatalma ellen, a magyar nép elindult kifele a középkorból a XIX. század végén és a polgári átalakulás befejezésével próbálkozott két vesztes háború után, végül pár napig megtudta alázni a Szovjet Birodalmat 1956-ban és vér nélkül átlépett 1989-ben a kommunista álvalóságon. Mi, magyarok elkezdtünk felzárkózni a Nyugati világhoz, ahová tartozunk.

Nehogy már párszáz vagy akár ezer bakancsos bajkeverő határozza meg egy ilyen nép közéletét és hangulatát.

A mindenkori "tanulmányi osztály"-ok és egyéb, az ember életének elméletileg segítésére létrejött, a gyakorlatban azonban a szellemi és fizikai gyötrés kimeríthetetlen tárházával zsonglőrködő sóhivatalok, közszolgáltatók, stb ügyintézőit nem kell bemutatni senkinek. Ezeket a családjukon kívül legfeljebb azok kedvelhetik, akik sosem kerültek az ügyintézésük kegyelmébe.

Sosem hittem volna, hogy ilyen alakok előtt kell nemhogy kalapot emelnem, de az ellenzéki pártok és a jogállam védelmére hivatott intézmények helyett a Nemzetre Erőltetett Rácsoságy kiteljesedésének útjába álló első igazi akadályt meglátnom bennük.

Ez a parányi csoda hétfőn robbant a sajtóban. Röviden: egy kormánypárti képviselő odaszólt a Semmelweis testnevelési kar dékánjának, hogy a hülye és lógós fia, meg annak hülye és lógós kollégiumi szobatársai (ez mostanában önmagában is elég rosszízű) ugyan kapjanak már diplomát annak ellenére, hogy a szükséges vizsgákat nem tették le, mire a dékán összecsapta a bokáját és parancsba adta az illetékes ügyintézőknek a feladat végrehajtását, a nemlétező vizsgák belehamisítását a nyilvántartásba - az ügyintézők azonban megtagadták a törvénytelenséget (így a fegyelmezett dékán önmaga volt kénytelen a parancsot teljesíteni, amit majd a rendőrség és a bíróság értékel, de ez már más téma).

A főtéma maga egy szokásos, "a fidesznek semmi sem szent" eset, amit megérdemelten és kiválóan ízekre szed éppen a sajtó.  De nekem ez a mozzanat volt a lényeg, ez melengette a szívemet és adott egy ki reménysugarat. Azért, mert az egzisztenciális kiszolgáltatottság mostani, Kádár-kori szintjén egyáltalán nem magától értetődő, hogy emberek állásukat féltve (rövid távú érdek) megtagadjanak törvénytelenséget (hosszú távú érdek) - még akkor sem, ha tudják, nagyon csúnya vége lehet és senki nem fog kiállni értük, sőt az fogja a legjobban beletolni őket a szarba, aki a parancsot adta.

Ez a hétköznapi hőstett - amit hétköznapi emberek követtek el, félelemből, és amire úgy volt szükségük, mint üveges tótnak a hanyatt esésre és valószínűleg sem ezelőtt,sem ezt követően nem válik belőlük a jogállam és demokrácia utcai harcosa - megmutatta, hogy a pozitív változások valójában csakis alulról, az emberek felől jöhet. A legjobb ellenzéki politika is (ami amúgy is hiánycikk) csak kevés, illetve semmi eredményt tud elérni, ha a polgárok nem állnak a sarkukra, nem nyitják ki a szemüket és nem fogják fel a saját hosszútávú érdekeiket. A változás belőlünk jön, rajtunk múlik, nem tudunk másra mutogatni.

Ezt a hatalmas apróságot nem szabad hagyni a feledésbe merülni, mert ez, a civil kurázsi is hiánycikk, amit csak a kényszer szült, és ami nem biztos, hogy önmagától megismétlődik. Ez már az ellenzéki pártok nagy felelőssége is. Rajtuk is nagyban múlik, hogy ebből a hajszálrepedésből sikerül-e az egész sziklát kettéhasítani.

Valójában A Magyar és a Varázsló. Ugyanis mint cseppben a tenger, úgy a kurzus agráriummal kapcsolatos intézkedéseiben benne van minden, amit a kormány a magyar  néppel tesz. Nem a kormán agrárpolitikájában - ahhoz koncepció és távlati elképzelések kellenének, ilyenről pedig nem beszélhetünk. (Az nem koncepció, hogy ahová jutottunk véletlenül, onnan visszanézünk és kijelentjük, végig pont ezt akartuk - régi trükk, eddig is kínos volt.)

Thomas Mann-nál a szereplők kiforgatása önmagukból katarzis nélküli tragédiához és mélységes szégyenérzethez vezetett - ezt nem lenne jó össztársadalmi szinten is kipróbálni.

Az recept, amiből ezt a Fidesz-koktélt keverik faék egyszerűségű: mondj egy, a magyar nép lelkét simogató, kellően demagóg és/vagy populista lózungot, majd cselekedd totálisan az ellenkezőjét,  miközben agymosási gyakorisággal mond, hogy te bizony azt csinálod, amit mondtál és aki ezt nem így véli, az vagy hülye (azaz szoci vagy lmp) vagy ürgebőrbe öltözött idegen érdekek szekértolója (azaz szoci vagy lmp-s) vagy maga a hülye , magyar virtust nem értékelő EB/IMF (azaz szoci vagy lmp-s - igen, ez csak normális embernek képzavar....)

Nos az agrárium területén a koktél így néz ki: a kormány nagy csinnadrattával előrukkolt a kisgazda- és kertmagyarország-álom Darányi tervvel, majd ezzel homlokegyenest ellentétesen nagy- és monokultúrás birtokok ajándékozásába fogott (lásd még: feudalizmus), közben egyre hisztérikusabban magyarázza a magyarázhatatlant.

(Ha valaki nem látna az orránál tovább - ami gyakran előfordul jóindulatú és jóhiszemű embereknél is - annak egy tipp az eligazodáshoz: ha a propagandagépezet már odáig süllyed, hogy egy "üzenetet" már iskolai ünnepségeken, kiállítás megnyitókon, stb is beleerőltetnek a  teljesen másról szóló mondandóba vagy minden nyilatkozó pártpolitikus - követve a felsőbb parancsot  - kényszeresen ezzel kezdi és fejezi be a teljesen másról szóló nyilatkozatát, akkor hihetünk annak, amit gyomrunkban érzünk: ez azért ilyen kínosan erőltetett, mert hazudnak, terelnek és nagyon nem bíznak abban, hogy ezt az emberek beveszik....)

Visszatérve az agráriumhoz: az ellentmondások hisztérikus magyarázásának kis építőkockája az éppen célegyenesbe forduló új földtrövény is. Ezzel a kormány sokadjára azt próbálja letolni a torkunkon, hogy ne higgyünk a szemünknek, itt bizony a magyar kisgazda álom épül.

Rodolfó ennél fényévekkel elegánsabb volt: ő a show részeként előre szólt, "Figyeljék a kezemet, mert csalok!". És a trükkje így is mindig bejött. Persze őt lehetett szeretni és értett is ahhoz, amit csinál: az illúzióhoz, ami nem bánt senkit, csak szórakoztat. De a legújabb undokok se nem szerethetőek, se nem értenek az illúzióhoz, és így csak sértenek, felháborítanak  - de így a trükkjük sem fog bejönni. Igaz, aki függésben van vőlük (egyre többen) vagy nagyon hinni akarnak, nem fogják beismeri, hogy látják a csalást...

És ami a csavar ebben - számomra legalább is -, hogy nagyon nem biztos, hogy baj az, ha nem kisgazda Magyarország épül. De az ne így ne épüljön, ne ezzel a hülyére vevéssel....És persze a szándék sem mindegy. A haver kistafírozásával kliensállam építése (ne felejtsük, itt az EU-s támogatások elosztásáról és a föld árának várható növekedéséről van szó) ugyanis egyenes támadás minden olyan demokratikus és jogállami érték ellen, amik miatt még jó lehet itt élni egyszer.

Többször elmentem a  hirdetőtábla mellett, mire tudatosult bennem, valami nincs rendben a hirdetéssel. Egy mellékes buszmegállónál, a szem horizontjába kifüggesztett hirdetőtáblán a Fővárosi Közterület-fenntartó Zrt (FKF) újságolja a polgároknak a boldog hírt egy mosolygó arccal, hogy bizony a budapesti hidakat ő maga tisztítja - legyenek a polgárok is boldogok, hisz ez jó hír. Bizonyára. Nem?

Aztán csak átlépte a lassacskán égbe emelkedett ingerküszöbömet a felismerés: az a baj ezzel az, hogy józan ésszel az egésznek semmi, de semmi értelme. Miért kellene egy fővárosi (végső soron, filozófiai értelemben állami), monopolhelyzetben lévő cégnek a reklám vagy a pr? De ha még nem is lenne monopolhelyzetben, sokat mernék rá tenni, hogy nem a buszmegálló népe, de még csak nem is az elmenő autósok fogják a következő hídtisztítást megrendelni a hétvégi telekre.

Még a kommunista rendszer reklámjainak is volt értelme, hisz bár ott is csak termékenként 1-2 vállalat volt a palettán (a "verseny" szót azért már nem írnám le), de az legalább tényleg arról szólt, hogy emberek vegyétek, hordjátok, egyétek a szocialista ipar vívmányait, hogy legyen pénz fenntartani ezt a mesterséges valamit.

De az FKF hídtisztításról örömködésében sem a verseny, sem a fogyasztásra ösztönzés (ami a reklám és imidzs-építés alfája) nem játszik szerepet. Olvasó és gondolkodó embereknek (társadalom hány %-a kb?) tehát adódik a válasz: itt megint ugyanaz folyik továbbra is, amiért olyan rossz a szájíze az embernek évtizedek óta és amiért elkergették a szocialistákat 2010-ben. Megint, szemérmetlenül - és úgy látszik abban bízva, hogy  most következmények nélkül, mert a nemzeti színbe maskarázott durva pénzlenyúlást simán le lehet tolni az emberek torkán. Ha meg nem, éneklünk hozzá Székely himnuszt is, és akinek még így sem tetszik, ott jön a korbács, és megvádoljuk idegen érdekek szekerének tolásával(!), erre csak benő a feje lágya.... Ha össze nem is nőtt, de ebben összetartozik a múlt továbbra is velünk élő teljes politikai garnitúrája.

A hülyére vevésre alkotott fidesz-nyelven ezt "nemzetitőkésítés"-nek nevezik. Ami egy olyan teniszmeccs, ahol az egyik oldalon Orbán Viktor adogat, a másik végén meg Simicska Lajos vagy aktuális rokona, barátja és üzletfele fogad (el). Az adogató csudamód mindig ászokat ad, a végén a bíró mégis a fogadót hozza ki győztesnek, a nézők egy részének hangos méltatlankodása ellenére. De ők nincsenek elegen ahhoz, hogy ne merjék ezt a meccset még egyszer lejátszani, mert a többi néző vagy leszegett fejjel csendben szégyenkezik, vagy meggyőzi magát, hogy a bírónak igaza van és csak a csőcselék hangoskodik.

Na, majd ha ők, a csendesek és önámítók lesznek kevesebben, lesz vége normális tenisz Magyarországon.

A mindenkori kormány mellett tüntetni továbbra is ciki és az marad, amíg világ a világ. Azt hittem, ezt a tényt - amikor az olvasó/néző szégyenli magát a szerencsétlen, égni kizavart "előadó" helyett - az ún. békemenet után a Fidesz/kormány politikai spin doctor-ai is megemésztették és leszállnak a szánalomrollerről. De legalább is azokat az átlagszavazókat, akik tőlük valamiért, valahogyan függésben vannak, leengedik róla.

Nem így történt. Most ismét kizavartak a nyilvánosság elé pár Bács-Kiskun megyei embert, hogy beszóljanak a nagy dérrel-dúrral kisgazda-álomnak hazudott, de tipikus kormánypanamába fordult "földosztás"-be két lábbal beleállt Szabó Rebeka LMP-s képviselőnek. Mindezt honnan máshonnan is tudhatnánk meg, mint a Magyar Nemzetből.

Ez jelenti egyfelől, hogy Szabó Rebeka nagyon is jó nyomon halad, másfelől azt, hogy a kormánypropaganda-gépezet továbbra is rosszon. Ami egyfelől jó, hisz lassan önmaga baromsága alatt rogyik össze, másfelől ki szeret permanensen az '50-es évek hangulatában élni....?

Nem elemzem a Magyar Nemzet cikkét. Sem a Szabó Rebeka állítását, sem a "gazdák" válaszát. Mert nem ez az érdekes és véletlenül még az is lehetséges, hogy valójában mindkettőnek igaza van, hisz a képviselői nyilatkozat sem kizárólagos panamázást említ ugyebár... Ami valójában érdekes itt, az a jelenség és ami abból ordít. Mégpedig a stróman-jelleg és a Rákosi kor mindent kontroll alatt tartani akarása. Ahogy a képviselői beadványokon alapuló törvényhozás mintájára kesztyűbábként pár embert kizavarnak magukból hülyét csinálni, majd megsajtózzák, hogy tiszta tekintetű jó magyar egyszerű vidéki emberek tiltakoztak az értelmiségi, budapesti, zöld ellenzékinél (azaz a mostani kurzusban osztályellenségnél).

Amúgy ennek az internet világában is van közönsége és lesz is azok között akik hinni akarnak, mint Mulder ügynök. De abban biztos vagyok, hogy a véleményformáló jobboldali értelmiség is inkább a szégyen kategóriába sorolja az ilyet, és csasztuskáról-csasztuskára ábrándítja ki a Fideszből.

Elég érthetetlen, hogy a Fideszben - ráadásul kormányon - ilyen kommunikációs fogásokban hisznek (remélem nem sokat fizettek érte). Holott az ellenfelet sok más ütősebb és nagypályás módon lehet gyalulni - eredményesebben. Kis ország - kis stíl.

Most mindenki erről ír, de erről nem lehet nem írni. A hír: Szegedy Csanád Jobbikos potentát nagymamája zsidó származású. A Jobbik eddig csak a pornósok pártja volt, immár a multikulturalizmusé is - hol élünk?

Alapesetben kit érdekel.... De ez az adott helyzet sablonosan vicces és egészséges rosszindulattal rendelkező emberekben a jól ismert "káröröm" elnevezésű érzést váltja ki. Visszanyalt a Dávid-csillag, ahogy Imrédy Béla miniszterelnöknek is 1939-ben. Megérdemli.

Fel nem foghatom: hogyan hiheti azt egy ember, hogy ilyen nem derül ki? És ami ugye önmagában semmi, de egy szélsőjobb, antiszemita párt politikusának lenni így elég merész húzás (nem tudta - persze....)

De nekem a káröröm után kényelmetlen érzésem is van. Mégpedig az, hogy itt parasztnak használnak egy sakktáblán és egy nagyobb játszma részeként röhögtetik ki velem ezt az embert. És így már a kárörvendésem sem teljes, a francba...

Ki rontja el az örömömet? Kinek köszönhető ennek a kellemetlenül dugdosott hírnek a megfelelő helyre eljuttatása? A Fidesz? A Jobbik? Egy sértett, partvonalra szorult vagy volt jobbikos? Segítsetek.

Kedves jelenleg és wannabe politikusok. Kevés olyan múltbéli folt, takargatni való tény, gyengeség és gyarlóság van, ami ne lehetne hihetően magyarázható vagy megbocsátható - ha nem vagytok képmutatóak, hiteltelenek vagy őszintétlenek. De ha igen, az első alkalmas pillanatban belebuktok.

Schmitt Pál példája lebegjen a szemetek előtt. És habár úgy tűnik, sosem fog sor kerülni rá, már Orbán Viktor is sorszámot húzott, csak nem tudjuk hányan vannak még előtte.

A 2000-es évek elején sokat jártam a nyári vizsgaidőszakok alatt "videotékába" (igen, nem DVD kölcsönzőbe, akkor még zömmel VHS-ek voltak a polcon) és sokszor leemeltem, majd visszatettem a Torrente-t. Nem ért megvilágosodás, ahogy a doboz hátát olvastam, úgy könyveltem el átfutva, hogy valami amerikai kínos vicceskedés mexikói (!) koppintása

Végül ráfanyalodtam, megnéztem, és telibe talált nálam. Nagyon. Többszöri is láttam azóta. Minden folytatásokkal szembeni előítéletem ellenére megnéztem a 2-t és 3-at is és amit gondoltam, beigazolódott - legfeljebb középszarnak mondható, de valójában kínos profitmaximalizáló utánérzések, sokadik bőr lehúzás. Mindegy, várható volt.

Ezért is eléggé meglepett, hogy belevágnak a 4. részbe (!). Mindegy, kell a pénz, rendben, de az enyém már nem lesz benne - gondoltam (ezt tartom is - egyelőre...). De a körülötte támad felhajtás, pláne a magyarországi, azért érdekelt. És itt jön a lényeg, amiért ezt az egészet felvezettem.

A hazai istenítés külső jegyei - ami Torrente-t megalkotó és eljátszó Santiago Segurával aló közönségtalálkozón csúcsosodott ki - egyértelművé tették, hogy az átlag magyarok rajongó SEMMIT SEM ÉRTETT MEG A TORRENTÉBŐL. A Torrente nem a 21. század elejének Bud Spencer és Terence Hill filmjei. Ezek egy életérzést adtak, nem volt mögöttes jelentésük. A véglény Torrente viszont egy vastagon túlméretezett görbe tükör az átlagnéző arcába tolva: nézz bele, és ha magadra ismersz a gesztusokban és gondolkodásban (?), akkor kb te is ez vagy. Te hülye....

Persze a szerepe az udvari bolondé. A közbeszédben nem jó politika ilyen nyíltan kimondani,hogy bizony a 21. század Európájában is bizony sokan, a kényelmesnél talán többen is vagyunk ilyenek, ezért ráaggatjuk egy bohócra a szar melót. Na meg persze a feloldozást is megadjuk ezzel magunknak: hisz a filmmel jelezi a kultúrvilág, hogy érzi és érti a problémát, nem dugta homokba a fejét, stb.

De mi van akkor, ha parasztja belenéz ebbe az értelmiségi görbetükörbe és észbekapás helyett csak röhög rajta, milyen mókás...? Semmi buzulás, hö!

Nem csodálkoznék, ha ez az elsöprő és értő magyarországi fogadtatás arról győzné meg Santiago Segurát, hogy ássa el jó mélyre Torrente figuráját és eszébe se jusson többet népneveléssel próbálkoznia. De legalább is arról, hogy kerülje el nagy körbe Magyarországot legközelebb.

Elméletileg nagyon érdekes heteket kellene élnünk. Félidőben a kormány, a táncrendnek megfelelően egyes arcok ki-, mások felfelé buknak belőle, vannak igazi előrelépések is. Hőzöngő kormány, nyavalygó ellenzék. Nyírő temetés, tárgyalások az IMF-el, stb, stb, stb, stb...

Az egész halálosan unalmas. Írni is alig van kedv. Mindig ugyanaz a koreográfia, ugyanazokkal a szereplőkkel, ugyanazokkal a panelekkel, de ami a legzsibbasztóbb: ugyanazzal az eredménnyel, illetve eredménytelenséggel. A frontvonalak megmerevedtek, senki nem tud tartósan elfoglalni egy lövészárkot, növekszik a senki földje. Ami a kormányoldalról eltűnik, az nem jelenik meg az ellenzékin.

És ez még lehet, hogy jó is, mert félő, ha megjelenne, az a Fidesz álellenzéki lelki társánál, a látens kormánypártnál jelenne meg és alapos okot adna a félelemre, hogy 2014-ben végre ágyba is bújhatnak és 4 év kerülgetés után egy alaposat dughatnak.

Ebben a fullasztó apátiában a Képviselő Funky fanyalgása ellenére pici friss levegő a Simicska fotóval indokolt LMP-s Btk módosítás. De csak egy pillanatnyi felvillanás, a lényegen nem változtat. Azon, hogy nincs kilátás 2014 utánra, nehéz belelátni a bénult, magukat összekaparni vagy a feladathoz felnőni képtelen ellenzéki pártokba a kormányváltó perspektívát. A fel-fel kapott lendületek sorra kifulladnak, ami komoly strukturális gondokról árulkodik az ellenzék háza táján. Ez a blog, én is szeretek sok mindent továbbhárítani az magyari népre, de azért ez sem lehet magyarázat mindenre...

Ebben a nyomasztó spleenben minden politikai hírt versenyképtelennek értékelek azzal a fényképsorozattal szemben, ami Romy Schneiderről jelent meg az Indexen. Fotók egy németesen szép (azaz alapvetően csúnyácska, de kipofozható) nőről, akinek kicsit üstökösszerű és végzetekkel terhelt élete volt, és amely fotókban olyan érdekes látni a '60-as évek Nyugat-Európájának kultúrpezsgését és csillogását, hogy az embernek azonnal francia és olasz film-nézhetnékje támad...

Nézegessétek a fotókat, igyatok jeges kávét, nézzetek filmeket és szarjatok bele a politikai hírekbe. Ha valamire érdemes lesz figyelni, hallani és látni fogjátok - amit nagyítóval kell keresni, az annyit is ér...

Itt van egy alapvető félreértés: a Székely himnusz (a továbbiakban: SZH) nem a székelyekről szól. A SZH-nak annyi köze van és úgy a székelységhez- figyelem csavar következik és kikacsintás jobbra, hogy ott is értsék -, mint a Lily Marlene-nek (nótának és filmnek) a náci katonai sikerek iránti nosztalgiához. Ehhez a gondolathoz ajánlok egy 3 perces kitérőt, ami választ ad annak, aki még keresné.

A SZH a régi típusú, kelet-európai jobboldal eszmerendszerének rekvizituma, ami olyan, mint a fán élés - akár mindkettő visszatérhet még, de 1 perc gondolkodással belátható, hogy a jövő nem ebben az irányban van. SZH-t énekelni pótcselekvés: ha nincs épkézláb válaszunk egy kérdésre, elő lehet kapni aztán meg hőbörögni, hogy ki nem üvölti teli torokból és a probléma el van takarva. Rafinált...!

Szegény LMP tökeit szorongatják ezzel jelenleg jobbról, az meg feszeng és izzad ahelyett, hogy reflexből odafejelne: nem énekeltem, oszt' jónapot, akinek nem tetszik, várja a jobbik...A bátorság szexi.

Na de vissza a témához. Van egy másik lényeges csúsztatás is székelység témában. Már az is (székely) bicskanyitogató, ahogyan szűrös-pruszlikos, ízesen beszélő, egész nap népdalokat danoló  és búcsúban vagy körmeneten szocializálódott együgyűeknek szeretnék látni és tüntetik is fel jobbról Romániába szakadt nemzettársainkat. De arról a középiskolai történelemórán megtanított tényről elfeledkezni, hogy nem minden erdélyi magyar = székely, hanem vannak magyar-magyarok is Erdélyben, az már elég homályos fókuszra utal, ami önmagáért beszél magyarságismeretet illetően. Ezt bizony nem az anyatejjel szívjuk magunkba, ellenben a nacionalista közhelypufogtatás képességével.

És hogy a többi elcsatolt országrész magyarsága is le lenne tudva ezzel, arról megkérdeznék pár vajdasági vagy szlovákiai magyart...

Erről a kutyafittyes pitymallásról nékem áz álábbi ádoma jut szembe - Hofi Gézatól hallottam válaszul arra, hogy a Magyar Humort kérték rajta számon.

A székely és a fia kaszál. "Édesapám, rokonunk nekünk a Gergő bácsi?" 5 perc néma kaszálás után az apa: "Már mér' lenne rokon?" Fiú: "Há', mer' megbaszta édesanyámat?" Újabb 5 perc néma kaszálás. "Akkor rokon."

Jó lenne nem kuriozitásként, ügyefogyott, de szeretnivaló kistestvérként kezelni a határon túli magyarokat. Csak úgy, mint saját magunkat.

És ha már székely himnusz: az "A csitári hegyek alatt"-nak továbbra sincs kihívója.(Igaz normális előadása sem nagyon a netes videók között, csak gagyi gagyi hátán, vagy a kodályi hochkultur verzió, úgyhogy örömmel fogadok ilyen linket)

A Nyugdíjas a politika rettegett eszköze. Igen, nem alanya, de még csak nem is tárgya. Hanem a politika szereplői számára kb. egy hamis kutya szájkosárral, akit két lábon járó Maslow-piramisként viszonylag könnyen lehet manipulálni: magunkhoz édesgetni vagy ráuszítani valakire.

És mindezért legkevésbé a most nyugdíjasokat lehet bántani. Akikbe a kommunizmusban beleivódott a minden ingyen van hazugsága, a rendszerváltáskor az idegőrlő anyagi bizonytalanság, majd a hellyel-közzel konszolidálódó és gyarapodásnak induló 2000-es évek végén mindezt először megint megrengette a gazdasági válság,  majd teljesen lenullázta a Fidesz-kormány a jogbizonytalanságba taszítással.

Nem meglepetés tehát, ha kijelentjük, hogy a nyugdíjasok ilyen módon való "beidomításának" a felelőssége a mindenkori politikai osztályt terheli. De azért ez sem teljesen fekete-fehér. A Kádár kori ingyenebéd súlyos örökségtől megszabadulás  mára egyet jelenthet a politikai öngyilkossággal, ami súlyos pillanatokat okozott és fog okozni minden progresszív országjobbító politikai szándéknak.

Dícséretes módon az LMP - minden korábbi rosszul végződött próbálkozás ellenére - a krédójához híven megpróbálta megugrani az emberfelettinek tetsző magasságot és pénzügyi ésszerűséggel, társadalmi igazságossággal felszántani a magyar ugart.

Jött, látott, és...belebukott - legalábbis a dolgok jelenlegi állása szerint. Javaslatuk, miszerint a nyugdíjasokat is csak legfeljebb 90%-os kedvezményt illethesse meg a tömegközlekedésben nemcsak a tömegközlekedés áldatlan állapotán segített volna valamelyest a nyugdíjasok minimális tehervállalásával, hanem "mellékhatásként" a társadalmi szolidaritást és a nyugdíjasok társadalmi képét is erősítette volna. Ezek pedig nem forintosítható, de elengedhetetlen feltételei egy egészséges közösségnek.

De az LMP a Fidesz erkölcsileg legpotensebb ellenfele, aki még népszavazási kampánnyal is merészelt kitörni a centrális erőtérből, és így egy címoldalas és összpályás letámadást nyert. De a politika már csak ilyen, ez nem is volt  vagy lehetett meglepő.

De ami ez után következett, az annál inkább. Nyilvánvalóan a népszavazási aláírásgyűjtés sikerét féltve az LMP politikai hibára hivatkozva visszakozott javaslatától. Ezzel nemcsak egy nagy lehetőségtől fosztotta meg a magyar társadalmat, de politikailag gyávának és határozatlannak bizonyult. Ezeket csak a Fidesz engedheti meg magának jó ideje, ebben még az MSZP is belebukott. A visszatáncolás eredménye több, mint kétséges, a kitartás potenciális nyeresége végtelen lehetett volna pártnak és országnak egyaránt. Ez volt az igazai politikai hiba.

Sajnálatos, hogy így alakult. Csak remélhetjük, hogy lesz még lehetőség kijavítani, hisz az ilyen kezdeményezések mindannyiunk érdekét jelentik. Az LMP pedig csak remélheti, hogy lesz is még rá fogadókészség a szavazókban.

Itt az ideje, hogy befejezzük végre a gondolatot. A poszt 2. részében népszerűséget hajhásztunk és a mellett törtünk lándzsát, hogy jó sok közpénzt költsünk a képviselőkre és a pártokra. Tehetségünkhöz mérten igyekeztünk meg is magyarázni, hogy miért is lenne jó ez. A 3. és egyben befejező részben a megvalósítás egy-egy lehetősége lesz terítéken.

A képviselők tiszteletdíjának kérdése annyira evidens és annyit beszéltek már róla 21 év alatt. Fura, hogy mégis egy helyben toporgunk, ugye? (Illetve sajnos mégsem, de ez a politikai közhelyek világába vezető ösvény, amit mindenki fúj, aki valaha volt fodrásznál  vagy hallgatta a mellette ülőket a buszon, úgyhogy vissza is fordulunk róla érdemi irányokba.)

A képviselőknek igenis prémium kategóriás tiszteletdíj kell, hogy járjon - és progresszíven: aki többet vállal annak arányosan több. Akinek meg több a költsége, mert az ország másik végéből jár a munkahelyére, azt illesse meg kompenzáció. Természetesen számla ellenében, átláthatóan. Nem értem, miért olyan nehéz ez? Az átláthatóság rengeteg indokolatlan frusztrációt megszűntet - még ha sajnos nem is gyógyír mindenre, lásd később -, a közpénz mértéktelen elfolyását pláne, mert azért a cikinek is van határa legtöbbünknél.

A pártok támogatása is csak elsőre tűnik fogas kérdésnek, de a válasz egyszerű rá - azoknak legalább is, akik tiszta viszonyokat szeretnének. Ha nem azt akarjuk - és miért akarnánk? - hogy a legbefolyásosabb szerveződések csak kevesek érdekeit jelenítsék meg (azokét, akik pénzelik őket) akkor mindannyiunknak kell áldozni arra, hogy megjelenítsék a lehető legszélesebb érdekeket, a miénket.

Ennek legnyilvánvalóbb módja, ha az állami támogatást, a közpénz biztosítását sokszorozzuk meg ilyen-olyan mutatók szerint. De van egy talán még ennél is jobb módszer, amit Lawrence Lessing, a liberális demokráciák szerkezeti hibáinak javító szándékú kritikusa, a szabad kultúra mozgalom egyik úttörője pendített meg. Ő azt javasolja, hogy az állampolgárok adójuk egy  pici részével támogathassák a nekik szimpatikus pártokat, akiknek így végre nem a lobbiérdekek kiszolgálása lenne az út az életben maradáshoz. A transzparencia nem elég, mert önmagában csak annyit érünk el vele, hogy az orrunk előtt zajlik a szabályosság határán még éppen belül lévő boltolás. Hát, részemről megvettem...

Mindezért a pénzért azonban nekünk, az állampolgároknak, mint munkáltatóknak ki kell préselnünk a korrekt ellenszolgáltatást, a megfelelő és tisztességes munkát, - ha magától nem megy. Más helyettünk ezt nem teszi meg. És erre nálunk van a demokrácia legerősebb eszköze: a politikai felelősség érvényesítése. Éljünk vele! Ne higgyük el, hogy a másik csak rosszabb vagy úgysincs változás. Lesz, ha mindenkinek belevésődik a fejébe, hogy nem lehet büntetlenül megtenni mindent és a szemünk közé nevetni, hogy úgyis rám szavaztok ezután is.

Amiből kiindultunk: a demokrácia drága és bizony sokszor korrupt. De a diktatúra  meg fogalmilag korrupt, mert ahol mindent meg lehet tenni a hatalomnak, ott a legkisebb és demokráciában természetes jogot is súlyos pénzért árulják - és ez  ezerszer drágábbá teszi a leglomposabb demokráciánál is. 

Nincs ingyenebéd, de ha áldozunk rá, remek vendéglátásban lesz részünk. És ne hagyjuk, hogy kilopják a hozzávalót!

A poszt 1. részében  megállapítottuk, hogy a demokrácia elég költséges, de roppant értékes jószág, de valami fura okból mégis vízen és száraz kenyéren tartanánk. Ahogy ígértük, ennek a széles körben népszerű gondolatnak kívánunk a poszt 2. részében nekimenni és elkezdeni a szembenézést saját magunk hülyeségével.

Tegyük is a csizmát rögtön az asztalra: a képviselőknek magas tiszteletdíj és a pártoknak tekintélyes juttatás kell, hogy járjon. Közpénz.

Közpénz és nem "állami", mert ez nem valami láthatatlan és félnivaló, felettünk álló lény adománya, hanem a közösség által összetett pénz. A mi (a ti és ez én) pénzünk. Ezt nem lehet elégszer elismételni. Azért kellene a különbséget végre felfogni, hogy a képviselőinket és a pártjainkat igazi és komoly felelősség terhelje. Mert ki merné a más pénzével verni a csalánt, ha tudja, hogy keményen leverik rajta akiknek a zsebét megmetszette?

És azért kell közpénz, hogy a lehető legkevesebben akarják azt magánpénzből kipótolni. Mert lehet a közpénz költése tökéletlen, de ahol magánpénz jelenik meg, ott kizárólag egyes emberek érdeke fog érvényesülni. Ami a gazdasági élet lényege az közös ügyeinkben a legnagyobb bűn.

Mi magunk is jó pénzért akarunk dolgozni (jár nekünk, nem?!). Miért gondoljuk ezt másképp a közélet szereplőinél? Ha valakire rábízzuk a saját pénzünket, attól azt várjuk el, hogy a mi érdekünkben járjon el és ne máséban. Miért engedjük meg hát, hogy a közélet szereplői ne így tegyenek?

Ha a közösség nem látja el anyagiakkal azokat, akiket érdekei képviseletét bízza, súlyosan csalódni fog az eredményben. Csak attól lehet követelni és felelősségre vonni, akinek munkáját eleve "meghitelezzük". Persze mindez csak akkor megy, ha tudatos állampolgárként közügyeinkért ugyanúgy felelősséget érzünk és követelünk, mint saját legszemélyesebb dolgainkban.

Korrupció, pazarlás persze mindig lesz. A tiszta közélet csak megközelíthető, de el nem érhető. De egy viszonylag tiszta közélet és a mai állapotok között világok vannak. És a dolog nem önmagáért való: egy ország lelkiállapotát teljesen leképezi a közéletének minősége. És ki szereti szarul érezni magát az emo-sokon kívül?

Na ezért kell tiszta viszonyokat követelnünk és boldogan megfizetni ennek árát, mert a haszon busás. Ne érjük be kevesebbel, a saját jó közérzetünkről van szó!

Hogy milyen lehetőségek vannak erre, arra a poszt 3. része próbál majd választ adni.

Az "országértékelés" és a parlamenti ülésszak kezdete a belpolitika Operabálja: amilyen agyonlihegett, annyira érdektelen esemény. Mindkét oldalról unalmas és kiszámítható, amiről írni sem érdemes, mert az is ugyanaz lesz. Nem ilyen azonban egy újra és újra előkerülő slágertéma, a képviselői juttatások és a pártok finanszírozása. Ennek megítélésében akkor a nemzet egysége, amilyen a Fidesz ideológusoknak is csak rémálmukban, ezért ezeknek a tabunak érdemes páros lábbal nekiugrani.

A téma újabb etapjai igazán elhozták az időt, hogy kihúzzuk végre a fejünket a homokból és a biztonság kedvéért bele is nézzünk jól tükörbe. Lehet, hogy fájni fog, mert senki sem szereti, ha szembesítik saját gyarlóságával, de a végeredmény mindannyiunk hasznára fog válni. Vágjunk is a közepébe.

Hölgyeim és Uraim! Remélem senkit nem fog sokkolni a tény, hogy a demokrácia és a parlamentarizmus elég drága dolgok. Drágák, de piszokul megérik- ennek taglalásába nem mennék bele, ezt vegyük axiómának. Milliószor jobban megéri, mint az olcsó diktatúra, ami ráadásul csak látszólag az, hisz a parancsuralom fenntartása drágább a legpazarlóbb demokráciánál is. Készpénzben és társadalmi költségben egyaránt...

Olcsó demokrácia fogalmilag nincs. Az a rengeteg pénz pedig arra kell, hogy a demokráciát működtető intézményrendszer ne essen szét. Legyenek működő hivatalok, bennük dolgozó emberek és a hatalomért szabályozott keretek között versengő pártok. Ennek az intézményrendszernek a csúcsán a mindenkori  parlament és a kormány áll, a képviselőkkel és kormányhivatalnokokkal és az egész rendszernek a szívverése a választások.

Az ország polgárainak sorsa múlik ezeken az intézményeken, embereken és  a lényeget adó versengésen - és ebben vagyunk a legképmutatóbbak, ebbe vagyunk hajlamosak a legfukarabbak lenni. Ilyen a néplélek...

Nézzünk magunkba. Ugye?

Óriási hiba, mert pont ezért nem látjuk a fától az erdőt és veszítjük el a figyelmünket a lényeges dolgok iránt.

De erről majd a poszt 2. részében....

A blog azzal indult, hogy az LMP felrázta az ellenzéket a tetszhalotti állapotából és új szellőt engedett be az oroszlánketrec szagú szobába. Aztán végigkövette az ellenzék útkeresését (így, úgy és amúgy) abból kiindulva, hogy a kezdeményezés immár végre "odaát van". Aztán kezdett felfigyelni a külső körülményekre és a legbensőbb énünkre - és az alábbi érzésem támadt.

Az ellenzék nem tartja a kezében a kezdeményezést, de kevésbé a maga hibájából. Lehet, hogy 1-től 10-ig vannak lapja, de bubitól ászig minden a Fidesznél van... És messze nem az államgépezetre és a pénzeszsákokra gondolok, hanem az emberek lelkére. Hiába állanak néha ütőképes lapok az ellenzék kézben, valójában csak akkor tud nyerni, ha a Fidesz elbénázza az aduit...

Konkrétabban? Egyre inkább úgy vélem, hogy ha a kormányt az IMF-EU páros sarokba szorítja, mint Thomas Magnumot Zeusz és Apolló - azaz hipnotizált nyusziként minden gazdasággal és pénzügyi szabályozással kapcsolatos követelésüket teljesítik - akkor kihúzzák a nyakukat a hurokból és nincs az az álamfői desszertációs botrány mi elvenné tőlük 2014-et akkor sem, ha egyenes adásban hugyoznak rá a jogállam sírjára.

Erősen feltételezhető, hogy az IMF-EU pénzzel és a cserébe megkövetelt feltételekkel Magyarország elkerüli a jelenleg érlelődő egzisztenciális katasztrófát, a gazdasági és pénzügyi normalitás visszaállásával pedig előbb-utóbb javulgatni is kezd a helyzet (ha a világé is , persze).

Ha visszatér a létbiztonság, a kormányát a bajban sem elhagyó népünk a mennybe meneszti lelke kulcsának birtoklóit. A baj elhárul, az ország picit élhetőbb lesz, a lelkek megnyugszanak: mégis jó a gazda. A péterfilléreket zsebre teszik, az alku megköttetik.

Ez persze egyfelől nagyon is jó és a visszatérés Európában az egyetlen járható és kívánatos út, még akkor is, ha a Fidesz kormány jár vele jól - mert ez most véletlenül éppen Magyarország érdeke is.

De másfelől továbbra is velünk marad az a politikai kultúra, hatalomgyakorlási módszer és viszonyok hálója, ami annyira gyűlöletes a magyar közéletben - és ezzel az a lelki nyomorúság, ami a társadalmunkat sújtja. Az IMF-EU csak a gazdasági szükségszerűség határáig megy el, onnantól minden ország a maga társadalmának a kovácsa és azt kapja magától, amit megérdemel.

Hogy emiatt a hamu alatt továbbra is lapul majd a tűz? Mindegy, azzal majd foglalkozunk, ha ismét lángol - irány vásárolni, már van miből.

Kemény meló lesz ha az ellenzék ilyen szembeszélben fel akarja ébreszteni az emberekben a felelősségtudatot, a hosszú távú, sőt magát a gondolkodást, hogy ez érdekük távolabb van az orruk hegyénél. Többek között azért is, mert jelenleg kevés ellenzéki erőről, és csak egyetlen parlamenti pártról hihető el, hogy maga is ezt testesíti meg és több, mint puszta Fidesz-utálat és más színű klienshálózat.

Van, lesz rá erőtök és képességetek?

Nektek nem volt még olyan érzésetek, hogy egy Fidesz mindig úgy megy, mintha jönne? Hogy akkor sem tud hibázni, ha éppen kapitálisat hibázott? Hogy 2002-es és 2006-os bukták után is ők irányították a közhangulatot? (A közhangulat az, ami megjelenik és érdeket érvényesít - a "csendes többség", ha létezik ilyen és tényleg többség is, nem politikai kategória...)

Hogy lehet az, hogy minden társadalmi csoportnak nekimentek már elég keményen és mégis szilárdan "pol pozíció"-ban vannak? (A nagyhangú támogatóiknak ugyanolyan cinikusan - nem baj, fájjon csak!)

Ha eltekintünk a Fidesz/Orbán-fóbiától, erre csak egy magyarázatot lelek: a Fidesz találta meg a kulcsot a magyar néplélekhez, a magyarság jó részének tudatalattijához.

Amíg csak az értelmiség csinálta a politikát (kb 88-95) ez nem volt politikai faktor. Amint azonban a "nép" hozzászokott, hogy itt már gumibotverés és a pártbizalmi elé citálás veszélye nélkül is bele lehet szólni a dolgokba és kimondhatja, amit 40 évig el kellett nyomnia, a magyar néplélek izmos politikai tényezővé vált és karrierje töretlen azóta is.

Ez a magyar néplélek speciális egy koktél. Alkotórészei egyfelől a jobboldaliság legrosszabb hagyományai, amiket a modern jobboldali világkép hírből sem ismer (sovinizmus, kritikátlan tekintélytisztelet, képmutató álvallásosság, a világra nyitottság hiánya, velünk élő "idegenek" irigységgel vegyes utálata, a folyamatos múltba révedés, aminek sarokköve persze nem valami nagy szellemi vagy gazdasági teljesítmény, hanem más népek feletti uralom).

Másfelől áll még idegen hatalmak alatt berögződött életstratégiákból, amik egy független államban a fejlődés és a "közérzet" pusztító akadályai (felelősségvállalás hiánya, kiskapukeresés, antiszolidaritás, csak magamra számíthatok és ezért bármi megengedhető érzés, bizalmatlanság és a szabályok csak erőszak árán való tisztelte)

Ez a mix adja ki azt a lelkivilágot, ami azt a kezet csókolgatja, amelyik üti, az elesetteket tartja minden baj forrásának és a cél érdekében minden normasértést megengedhetőnek tart, ha az éppen útjában áll.

Hogy te nem ilyen vagy? Biztos...? De ha tényleg nem, a politikailag aktív többség egyelőre több-kevésbé akkor is ilyen, függetlenül attól, hogy éppen a Fideszre, vagy az MSZP-re szavaz, és nem a Jobbikra. A hallgatók pedig, akik nem mennek el szavazni, és totálisan kivonulnak közös ügyeinkből ("res publica"!), azok ezt támogatják akkor is, ha éppen nem "ilyenek".

Amióta a Fidesz erre rájött, azóta a leggátlástalanabbul, mesterien él és visszaél ezzel - gátolva, hogy Magyarország kitörjön az évszázados mókuskerékből.

Ennél már csak az szomorúbb, hogy más pártok, akiktől az ebből a körből kitörést várná az ember, valamiért úgy érzi, állandóan magyarázkodnia kell, ha éppen nem ennek a léleknek muzsikál. Amikor a legnagyobb hangon lépnek fel a Kormány ellen és képviselik az elveiket, abban is van mindig valami idegesítő alkalmazkodási kényszer ehhez a lélekhez, és bocsánatkérés, hogy meg akarja haladni ezt a gondolkodásmódot.

Pedig nem kellene, mert egyre többen vagyunk, akik nem így gondolkodnak és nem így szeretnének élni - de itt Magyarországon. És ahogy Ady is, 100 éve, mi is új időket akarunk, új dalokkal - még mindig itt tartunk?!